Bella Chagall, a repülő menyasszony, a híres festő, Marc Chagall felesége volt, és az ő múzsája is. Bella különleges kapcsolatban állt Chagallal, inspirálva őt művészi alkotásaiban. Az ő történetük tele van szenvedéllyel, szeretettel és a művészet iránti

Marc és Bella Chagall a 20. századi festészet egyik legszembetűnőbb és legromantikusabb párját alkották. Mindketten a cári Oroszország területén, a fehéroroszországi Vityebszkben látták meg a napvilágot: Marc, akit eredetileg Moise-nak hívtak, 1887-ben született, míg Bella, született Rosenfeld, 1895-ben érkezett a világra. Családjaik a haszid hagyományokhoz ragaszkodtak, de a vallási keretek ellenére neveltetésükben jelentős eltérések voltak.

Marc szülei Vityebszk heringkereskedői voltak, ami csak igen szűkös megélhetést biztosított a kilencgyermekes családnak. Marc volt a legidősebb testvér. Bella édesapja viszont a város egyik leggazdagabb polgára volt: ékszerkereskedéssel foglalkozott, három jól menő üzletet is működtetett. Bella a nyolcadik, legkisebb gyereke volt.

Annak ellenére, hogy a 19. században a lányok taníttatását sokan ellenezték - különösen a vallásos közösségekben -, Bella magas szintű oktatásban részesült. Elvégezte a vityebszki női gimnáziumot, majd a Moszkvai Egyetemen tanult történelmet, filozófiát, irodalmat és színjátszást. Ez a kiváltságos helyzet ritka volt a 20. század elején egy zsidó nő számára, különösen a cári Oroszországban.

Marc számára a drága magántanároknál való tanulás sosem volt opció. Tanulmányait a helyi héderben, egy zsidó elemi iskolában kezdte, ahol a tanítás jiddis nyelven zajlott. Később orosz állami középiskolába került, ahol már oroszul sajátította el a tudományokat. Rajzkészsége kiemelkedett társai közül, amit Jehuda Pen, a város neves portréfestője is észrevett. Pen, aki maga is egy szegény zsidó családból származott, a sikerei csúcsán ingyenesen tanította a művészet alapjait a nehéz sorsú zsidó fiataloknak. Marc Chagall is az ő keze alatt tanult, bár csupán néhány hónapig, hiszen 1907-ben Szentpétervárra költözött, ahol különböző festőiskolákban folytatta tanulmányait. Ennek ellenére rendszeresen visszatért Vityebszkbe, ahol egy ilyen látogatás során találkozott Bellával 1909-ben.

Marc Chagall emlékezetes szavakkal idézte fel a találkozásukat Életem című önéletírásában:

"A figyelme az enyém, a pillantása az enyém. Olyan, mintha minden titkomat ismerné, a gyermekkori emlékeimet, a jelenlegi érzéseimet, és a jövőbeli álmaimat, mintha képes lenne átlátni rajtam."

Bella pedig így vallott a találkozásuk pillanatáról:

"Meglepődtem a szemén, olyan kék volt, mint az ég... Lesütöttem a szemem. Senki sem szólt semmit. Mindketten éreztük a szívünk dobogását."

Bár Bella és Marc között széles társadalmi és gazdasági szakadék tátongott, a fiatalok tudták, hogy kapcsolatuk egy életre szól. Eljegyezték egymást, ám ezt követően többéves távkapcsolat következett. Marc ugyanis 1911-től öt éven át Párizsban tanult festészetet egy ösztöndíj keretében. Itt ismerkedett meg a francia főváros művészi életével, és belemerült a Montparnasse negyed pezsgő művészvilágába.

Ez idő alatt Bella sem tétlenkedett. A Moszkvai Egyetem bölcsészettudományi karán mélyrehatóan tanulmányozta a történelmet, a filozófiát és az irodalmat, és végül bölcsészdiplomát szerzett. Egyetemi évei alatt több cikket publikált egy helyi moszkvai újságban, miközben a színészet iránti szenvedélye is folyamatosan élt benne. Azonban saját művészi ambícióit háttérbe szorította, hogy támogassa Chagall karrierjét, amely, bár lassan, de végre kezdett beindulni.

Marc Chagall 1914-es berlini kiállítása jelentős mérföldkő volt a művész életében, hiszen ekkor érkezett el az első komolyabb elismerés. A következő évben, a szívében lobogó szerelem hatására, elhatározta, hogy megkéri Bella kezét, még akkor is, ha Bella szülei ellenezték a házasságot. Az esküvőt követően, egy esztendővel később, megérkezett a boldogság újabb jele, lányuk, Ida, aki beragyogta életüket.

Közben kitört az első világháború, majd 1917-ben a bolsevikok megragadták a hatalmat Oroszországban. Chagallot is próbálták integrálni a forradalmi kulturális életbe: először művészeti népbiztossá nevezték ki, majd a Moszkvai Zsidó Kamaraszínház díszlettervezőjeként tevékenykedett. Noha a házaspárt eleinte vonzotta a változások ígérete, a kommunista rezsim végül túlságosan szűk kereteket és merev struktúrákat kínált számukra. Végül 1922-ben, egy ösztöndíj révén, a család elhagyta Oroszországot, és Berlinbe költözött, ahol új lehetőségeket kereshettek.

Nem sokkal később Párizs varázslatos utcáit hagyták maguk mögött, hogy új életet kezdjenek. Hitler hatalomra jutását követően, 1941-re már nem maradhattak, és elhatározták, hogy tovább indulnak - ezúttal a tengerentúl, az Egyesült Államok szívében, New York nyüzsgő városába.

Több mint húsz év telt el: Chagall időközben világhírűvé vált. Bella arcvonásait, lebegő alakját szerte a világon ismerték - férje újra és újra megfestette őt. Mégis, Bella neve alig került a nyilvánosság elé. Ha emlegették is, legfeljebb mint Chagall múzsáját.

Pedig Bella jóval több volt, mint múzsa vagy a világhírű festő felesége. Chagall maga is nagyra értékelte a felesége irodalmi képességeit. Annyira, hogy az eredetileg oroszul írt életrajzát (Életem) végül Bella szerkesztette és fordította le franciára, mert Chagall nem volt megelégedve egyetlen fordítással sem.

Azonban húsz éven át Bella elsősorban feleségként és anyaként állt helyt, és segített férje munkájában. Miközben Marc karrierje szárnyalt, Bella a háttérben maradt, élő inspirációként szolgálva Chagall művészetét. Története nem egyedülálló. Számtalan tehetséges nő élt meg hasonló sorsot a 20. század első felében. Zelda Fitzgerald férje, F. Scott Fitzgerald árnyékában, Camille Claudel (róla itt írtunk) Rodin mellett, Alma Mahler a férje zsenialitásának szolgálatában élte le élete nagy részét.

1939-ben, 44 évesen, Bella végre visszatért saját művészi identitásához. Ebben az évben kezdett el dolgozni jiddis nyelvű emlékiratain. A nyelv választása maga is szimbolikus volt - visszatért gyermekkora nyelvéhez, amit ő maga "tétova anyanyelvnek" nevezett. Ahhoz a nyelvhez, amelyen gondolkodni tanult, mielőtt a felnőtt világ elvárásai szerint franciául vagy angolul kellett írnia. De a jiddis nyelv választása politikai kiállást is jelentett.

Bella a szépirodalom világában mesterien bánik a francia nyelvvel, ám saját népének nyelvén alkotta meg műveit abban a sötét időszakban, amikor Hitler Németországában a zsidó szerzők könyveit nemcsak betiltották, hanem nyilvánosan elégették. Olyan időszakban élt, amikor a Bibliát is árjásítani próbálták, és amikor a nácik milliókat pusztítottak el.

Bella debütáló műve, az „Égő gyertyák” a haszid zsidó életformát egy gyermek, Bella alteregója, Basa szemszögéből tárja elénk. A gyermeki és női perspektíva megjelenítése a jiddis irodalomban akkoriban valóban különlegesnek számított. Bella a saját hagyományait ápoló, jómódú zsidó család mindennapjait idézi fel, miközben a háztartás „női” terét hangsúlyozza és újraértelmezi. A gyertyagyújtás, amely a címadás szimbólumaként is szolgál, kiemeli a zsidó női szerepkör szakrális aspektusait. A második könyvében, az „Első találkozás”-ban pedig a férjével való szerelmük történetét örökíti meg, amely még inkább elmélyíti a női érzelmek és kapcsolatok ábrázolását.

Bár Bella művei a megjelenésük után jelentős kritikai elismerésben részesültek, ő soha nem tapasztalhatta meg, milyen érzés a saját könyveit a kezében tartani. Bella Chagall, aki 1944-ben hunyt el New Yorkban, valószínűleg egy vírusfertőzés következtében, így örökre megmaradt a szavak világában, anélkül, hogy valaha is találkozott volna velük.

Könyveit halála után lánya, Ida szerkesztette, és rendezte kiadás alá; Marc Chagall pedig illusztrációkat készített hozzájuk. Ez valóban őszinte, szép gesztus volt: a férj szeretetének megnyilvánulása, és talán a gyász feldolgozásának egyik módja is. Ugyanakkor feminista kutatók felteszik a kérdést: miért kellett Chagallnak még halála után is "fogni a felesége kezét"? Hiszen Bella könyvei önmagukban is magas színvonalat képviseltek.

Marc Chagall felesége, Bella elvesztése után hónapokig képtelen volt a festésre, mély gyászban merült el. Az egyik első mű, amely a gyászidőszak lezárulta után, 1945-ben született, a "Kék koncert" – egy fájdalmas búcsú Bella iránt, aki több mint három évtizeden át volt élete társa. A festményen Bella ikonszerű szépsége ragyog: így él tovább az emlékezetben és az utókor előtt.

Chagall élete nem ér véget Bella halálával, hiszen 1945-ben újra rátalált a szerelemre Virginia Haggard McNeill személyében. E kapcsolat gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen 1946-ban megszületett fiuk, David. Azonban ez a viszony viszonylag rövid életű volt, és 1952-ben Chagall újra házasságra lépett, ezúttal Valentina Brodsky orosz származású üzletasszonyt választva párjául, akit csak Vavának nevezett. Vava lett Chagall második felesége, és együtt töltötték el az életük hátralévő évtizedeit, egészen Chagall 1985-ös haláláig.

De Bella maradt az örök múzsája.

Bella Chagall örökségét azonban nem csupán férje festményei őrzik. Amikor 1939-ben jiddis nyelven kezdett írni, lényegében kulturális mentőakcióba fogott: az Égő gyertyák lapjain azt a világot örökítette meg, amelyet a holokauszt szinte teljesen eltörölt. Így Bella végül mindkét szerepében halhatatlanná vált: mint a szerelem múzsája Chagall festményein, és mint önálló művész, aki saját népének emlékezetét őrizte meg az utókor számára.