A szükség és a lehetőség Az életünkben gyakran találkozunk a "kell" és a "lehet" fogalmával, amelyek különböző utakat nyitnak meg előttünk. A "kell" a kötelezettséget, a felelősséget és a szükségszerűséget jelenti. Ez az a hang, amely arra ösztönöz, hogy

A szakértőt a szóhasználata teszi egyedivé a politikai szereplőktől. Míg a politikus könnyedén kijelentheti, hogy a választások után ezt vagy azt "kell" tenni, addig a szakértő szavainak súlya és precizitása más dimenzióba helyezi a diskurzusát. A politikai döntéshozók, mint a köztársasági elnök, a bíróság vagy az alkotmánybíróság, sokszor a népakarat felett helyezkednek el, lojalitásuk a kinevezők iránt gyakran elsődleges szemponttá válik. Ez nem csupán elméleti spekuláció; a történelmünkben számos példa bizonyítja, hogy a hatalom birtokosai hajlamosak prioritásként kezelni a politikai szövetségeket. A politikai programok keretein belül azonban a politikus az, aki valóban meghatározza, hogy mit is jelent a "kell" ebben a kontextusban. Az ő feladata, hogy a választókat meggyőzze arról, hogy az általa képviselt irányvonal értékes és megvalósítható. A választó pedig, bár különböző módokon dönthet, méltányos elvárás, hogy tisztában legyen a rendelkezésre álló lehetőségekkel, hiszen a tájékozott döntés alapvető a demokratikus folyamatban.

A Fidesz 2010 áprilisi hatalomra kerüléséig gyakorlatilag nem említette az egypárti alkotmányozást - csupán Martonyi ausztriai véletlen elszólása említhető - pedig már akkor ott lapult az új alaptörvény és az átfogóan átalakított közjogi rendszer egy asztalfiók mélyén, míg például egy oktatási vagy egészségügyi reform 15 év alatt sem került napvilágra. A politikai diskurzusban a "kell" kifejezés a politikusok privilégiuma: ők fogalmazzák meg, mit kell tenni, és nekünk csak annyi a dolgunk, hogy eldöntsük, akarunk-e belőle. Ezzel szemben a szakértő, még ha jogtudós is, sohasem hangoztathatja, hogy mit "kell" tennünk. Az ő szerepe nem az, hogy parancsokat adjon, hanem hogy bemutassa, milyen lehetőségeink vannak az adott helyzetben. Általában több alternatíva is létezik; a politikai döntések gyakran nem egyetlen opcióra korlátozódnak. A döntés joga végső soron a politikusé, akit a választók a saját belátásuk szerint ruháznak fel a felelősséggel.

Ha a bölcsesség kérdéséről van szó, érdemes megjegyezni: a hídon csak akkor érdemes átkelni, ha már eljutottunk a végére. Az elmúlt másfél évtized tapasztalatai alapján világossá vált, hogy nemcsak felesleges, de lehetetlen is előre ugrani, mielőtt megérkeztünk volna.