Azt állítja, hogy soha nem vallott kudarcot edzőként, ennek ellenére mégis munkanélküli.

"Ez egy életen át kísérő fájdalom" - Jolly fia, Szilveszter, a mai napig nem érti, miért lépett ki az életéből az édesapja. Szilveszter lelkében mély nyomot hagyott ez a hiány...

Ez komoly? Tényleg így kell állásért könyörögnie?

A mi sportágunk sajátos világ, ahol nem találkozni menedzserekkel, akik az edzők és játékosok üzleteivel foglalkoznának. A rendszerünk meglehetősen zárkózott, hiszen az uszodai megkeresések és a magántelefonok határozzák meg, ki kap lehetőséget és ki marad ki a játékból. Én azonban sosem voltam az a típus, aki futkosna másokhoz, hogy segítséget kérjen; nem is igazán érzek magamban ügyességet ebben a tekintetben.

De hát akkor is, a Facebookon...?!

Mi a baj vele? Ez egy létező fórum, elég sokan nézik is. Az más kérdés, hogy a reményeimet nem váltotta be, senki sem keresett meg ajánlattal, de legalább életjelet adtam magamról.

Most egy kis provokációra invitállak: vajon nem az a probléma, hogy esetleg nem vagy elég kompetens edző?

Ahhoz, hogy tisztán lássuk, ki számít napjainkban "elég jó edzőnek", először is érdemes lenne körüljárni a fogalmat. Az edzői pályafutásomat olyan időtlen értékek határozzák meg, mint a munka iránti elkötelezettség, a magas szintű védekezési technikák elsajátítása, a poszt-specifikus képzés, valamint a fiatal tehetségek nevelése és integrálása a csapatba. Ezek az alapelvek nemcsak helyi, hanem nemzetközi szinten is versenyképes eredményeket hozhatnak. Huszonkét év edzői tapasztalattal a hátam mögött mondhatom, hogy soha nem találkoztam kudarccal. Minden alkalommal, amikor egy új csapathoz szerződtem, világosan megfogalmaztam a céljaimat, és bár sokan kételkedtek bennem, végül mindig bizonyítottam, sőt, gyakran felülmúltam a saját elvárásaimat is.

Természetesen! Itt van egy egyedi változat: "Mit szólsz ehhez? Például?"

Amikor a Fradinál dolgoztam, határozottan kijelentettem, hogy meg fogjuk verni az olimpiai bajnokokkal felálló Vasast és Honvédot is. Wiesner Tamás, a szakosztályvezetőnk, elképedve hallgatta a szavaimat, és azt mondta, jobb, ha csak a bennmaradásra koncentrálunk. Én azonban kitartottam a véleményem mellett, és végül nekem lett igazam. Ráadásul hat húsz év alatti tehetséges játékossal sikerült kupadöntőbe jutnunk! Debrecenben pedig egy OB II-es csapatból alakítottam ki LEN-kupa-elődöntős és bajnoki ötödik helyezettet, úgy, hogy sikerült megelőznünk a Szolnokot is, akiktől az idény elején egy edzőmérkőzésen 19-1-es vereséget szenvedtünk el.

Vannak nagyok eredményes, de balhés edzők...

Ugyan már! Kérlek, mutass nekem egyetlen olyan cikket, amelyben a nevem botrányos ügyekkel kapcsolatban szerepelne! Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, nekem is megvannak a magam gyengeségei, de a játékosaim mindig is nagyra értékeltek. Szombathelyen a gyerekek apjuként tekintettek rám, míg Amerikában, amikor távoztam egy csapattól, pólóra nyomtatták az arcomat, és azt viselték büszkén. Éppen ezért nagyon nehéz számomra elfogadni, hogy most mellőznek.

Képzelj el egy pillanatot, amikor a balhé és Debrecen találkozik: ez a két fogalom nemcsak helyszínt jelent, hanem egyfajta feszültséget is hordoz magában. Az események nem a legnyugodtabb légkörben zajlottak, és a búcsú sem volt éppen baráti. Érdemes egy kicsit megállni és átgondolni, mi is történt valójában.

Ez valóban így van, de nem tettem mást, mint áldozat lettem a körülmények áldozataként. Éveken át ingyen dolgoztam, irányítva a gyerekektől a felnőttekig négy különböző korosztály edzéseit. Mondhatni, én voltam az, aki a városban életre hívta ezt a sportágat; még a saját fizetésemről is lemondtam, hogy lehetőséget teremtsünk egy center szerződtetésére. Aztán, amikor anyagi okokra hivatkozva megszüntették a klubot, engem is jogtalanul, indoklás nélkül rúgtak ki. Nem hagytam annyiban, és bírósághoz fordultam az igazságtalan döntés ellen. A bíróság végül nekem adott igazat, és nyolcvanmillió forintot ítéltek meg számomra.

Akkor - ha sértetten - legalább gazdag emberként távozhatott...

Ha valakit a plusz százezer forint gazdagsággal ruház fel, akkor én bizony az vagyok! Ezt az összeget kaptam meg a nyolcvanmillióból. A magyar vízilabda akkori irányítói ügyes manőverezéssel alakították úgy a helyzetet, hogy a pólóklubnak egy új, de minden jogot öröklő utódja lett, míg a kötelezettségekből semmi sem maradt.

Ismételten megkérdezem: vajon mi lehet a probléma Gyöngyösi Andrással?

Manapság leginkább nem én vagyok a probléma forrása, hanem a vízilabda és a sportág jövője aggasztó.

Első pillantásra nem igazán tudom, hová is illesszem ezt a gondolatot...

Nehezen mondom ki, de sajnos a sportág világszerte válságjelekre figyelmeztet. A gazdasági nehézségek következtében a valóban erős csapatok száma drámaian csökkent, és Európában csupán öt-hat olyan klub maradt, amely komolyan vehető. Két ország azonban kiemelkedik a többi közül: az Egyesült Államok, ahol az iskolai sport hihetetlenül fejlett minden szinten. Talán meglepő, de Kaliforniában többen űzik a vízilabdát, mint a világ többi részén összesen. Itt azonban a vízilabda csupán hobbisportként működik; ha olyan struktúrát alakítanának ki, mint a kosárlabdában, egyértelműen dominálnák a nemzetközi színteret. Nekünk is hasonló lépéseket kellene tennünk, hogy visszanyerjük a régi fényünket.

Hogyhogy?

A TAO-rendszernek köszönhetően a magyar vízilabda szinte bőséges forrásokkal rendelkezik, ha más országokkal hasonlítjuk össze. Ennek ellenére az olimpián érem nélkül zártunk, és a nemzetközi kupákban is sok csapatunk már korán búcsúzott. Így a bőkezű támogatás ellenére a szereplésünk messze elmaradt a várakozásoktól.

Igen, a Fradi valóban különleges eset, nemdebár?

Igaz, a lányok bejutottak a döntőbe, de úgy lettek negyedikek, hogy a bronzmeccsen súlyos vereséget szenvedtek. A fiúk meg tavaly tényleg nyertek, velük más a baj.

Mégpedig, hogyan is lehetne ezt másképp megközelíteni? Talán egy új nézőpontot találva, vagy egy különleges szövegszerkezettel fűszerezve? Az egyediség kulcsa gyakran a kreatív gondolkodásban rejlik, és abban, hogy merjünk eltérni a megszokottól. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol a szavak életre kelnek, és minden mondat egy új kalandra invitál!

Összehozták a legkiválóbb sportolókat, és annyira dominálnak a magyar bajnokságban, hogy komolyan elgondolkodom, vajon ez valóban kedvező lenne számukra. Képzelje el, hogy létezik egy olyan sportág, ahol a bajnoki döntőben, ahol a két legerősebb csapat mérkőzik meg egymással, az egyik csapat győzelmére 1,01-es szorzóval lehet fogadni. Ez egyszerűen abszurd.

Újból arra a pontra jutunk, hogy míg a Ferencváros az élvonalban teljesít, a többi csapat gyenge teljesítménye mellett mégis sokan kérdezik, miért nem találnak munkát. Mi lehet ennek az oka?

Most már inkább az interjú olvasóira szeretném bízni ezt a kérdést...

Egyetlen klubvezető sem vonhatja kétségbe azt a jogot, hogy saját belátása szerint válassza ki, melyik edzővel kíván együttműködni...

Meg kell különböztetni két esetet. Ha valaki szponzorként, mecénásként adja a pénzt, és azt mondja, ezzel az edzővel akar dolgozni, azzal meg nem, az teljesen rendjén van. Ezt hívjuk üzleti modellnek, de a magyar sport napjainkban nem így, hanem döntő mértékben közpénzből működik. Pedig a sikeresebb, eredményesebb szakmai működés érdekében engem, a sok helyütt bizonyított trénert nem lenne kockázatos alkalmazni. Mert ahogy a feledhetetlen emlékű Gyarmati Dezső mondta: egy edzőt mindig az eredményei minősítenek.

Nem kísérelte meg lobbizni a szövetség elnökénél, Madaras Norbertnél?

Egy alkalommal az uszodában találkoztunk egy meccs után, és jót beszélgettünk, de akkor nem volt olyan a légkör, hogy előhozakodhattam volna a gondolataimmal. Később megpróbáltam üzenni, de sajnos nem kaptam választ, és nem csak vele történt ez, másoktól sem érkezik visszajelzés. Pedig sokféle helyen szívesen kipróbálnám magam, akár egy komolyabb klubcsapatnál, akár valamelyik utánpótlás-válogatottnál, és az sem számítana, hogy nőkkel vagy férfiakkal dolgoznék.

A szavai mögött az a gondolat búvik meg, hogy bármire készen állna, csupán azért, hogy visszatérhessen az edzői pályára. De vajon valóban hajlandó minden áldozatra?

Nem vagyok egy hülye gyerek, bundázásra biztos nem tudnának rávenni.

És mondjuk, ha az lenne a feltétel, hogy meg kell szüntetni a facebookos aktivitását?

Ha ez lenne a szerződtetésem feltétele, akkor simán beleugranék. Ám ha edzőként dolgoznék, abba teljes mértékben beleadnám magam, így sem időm, sem energiám nem maradna posztolgatásra. Amúgy, ha már szóba került az időutazás, egy dolgot biztosan másképp csinálnék: elkerülném a politizálást.

Ha már az időutazásról beszélünk, nos, eszembe jutnak azok az idők, amikor a Fradi színeiben és a nemzeti csapatban láttam őt játszani. Mindig sugárzott a boldogságtól és a lelkesedéstől. Most viszont mintha egy súlyos árny ülne a vállán; megkeseredettnek és eltávolodottnak tűnik.

Amikor egy zuglói benzinkút kávézójában a vízilabdáról esik szó, a hangulatom nem éppen derűs. Miért is lenne az, amikor nehezen tudom felfogni, hogy ez velem megtörténhet. Nem keserűség lakozik bennem, csupán egyfajta szomorúság. Viszont, amikor a barátokkal elmegyünk egy sörözőbe, ott már egészen más a helyzet: a nevetés és a jókedv mindent elborít, és remekül szórakozunk együtt.

Már hosszú hónapok óta itthon tartózkodik, és érdekelne, hogy miből tartja fenn magát.

Elvállalok mindenféle munkát, semmit nem szégyellek. Múltkor például valakinek amolyan személyi titkáraként dolgoztam. Folyamatosan keresek állást, interjúkra járok, bármi jöhet. Amerikában hozzászoktam a kemény munkához. Az edzői munka mellett, hogy a szeretteimet támogatni tudjam, Uber-sofőrként több mint hatezer fuvarom volt, nem egyszer hajnali háromkor kezdtem, félmázsás bőröndöket pakoltam, majd késő este végeztem. A hétvégeken meg, ha a saját csapatom nem játszott, bíráskodtam, nem egyszer zsinórban tíz-tizenkét órát, alig tudtam lábra állni másnap.

Mi lesz, ha nem talál semmilyen normális munkát idehaza?

Akkor egy idő után visszamegyek Amerikába, ott biztosan meg tudok élni. De azért reménykedem, hogy előbb-utóbb csak kapok valami lehetőséget a vízilabdában. Ugyan már éltem annyit, mint öt másik, és 57 vagyok, de azt gondolom, a pólóban még lehetne edzőként nyolc-tíz jó évem.