Eke Angéla színésznő számára a fizikai munka nem jelent elutasítást: "Ha szükség van rá, bátran beállok egy pult mögé."

Ez a veszélyes anyag számos magyar otthonban megtalálható - rendkívül ártalmas az egészségre.

Eke Angéla tavaly szeptemberben úgy döntött, visszavonul a színháztól, és egy teljes évet csak saját magára fordít. Jelenleg az önismeret útját járja, ami nem mindig sétagalopp. Szembe kell néznie a traumákkal, miközben a társadalmi nyomással is meg kellett küzdenie, miszerint, ha megállsz, kimaradsz. Ő viszont úgy érzi, most van a helyén igazán.

A Feminának adott interjújában megosztotta, hogy nem tervezi elhagyni a pályát. Jelenleg is van munkája, de ha ez megváltozna, nem habozna bármilyen fizikai munkát elvállalni. Szóba került az is, hogy milyen izgalmas érzés volt számára, amikor felkérték a Ki Mit Tube zsűrijébe való visszatérésre, hiszen ez a tehetségkutató és videóverseny, amely tíz év után újra elindul, az első magyar YouTube-os formátum volt.

Jelenleg egyéves szünetemet töltöm a színháztól, ami azt jelenti, hogy minden szerepemet visszaadtam erre az időszakra, és nem vállalok új színházi feladatokat. Az élet teljesen megváltozott körülöttem, és ezt a változást rendkívül élvezem.

Színészként ez valóban nem a legkedvezőbb szituáció, ugye?

Az előadó-művészet lényege abban rejlik, hogy az ember a legbelsőbb énjét osztja meg a közönséggel. Teljes mértékben jelen kell lennie a pillanat varázsában, hiszen a színpadon nem lehet ámítanunk senkit. Hálás vagyok, hogy olyan szerepek találtak meg, amelyek minden este szívvel-lélekkel kell, hogy életre keljenek. Hiszem, hogy az ilyen csodálatos és komoly kihívások során nem szabad megengedni, hogy a kiégés árnyéka ránk vetüljön.

- Úgy döntöttem, egyszer az életben magamat fogom választani. Ezt az évet az önismeretnek fogom szentelni, ami kulcsfontosságú lesz abban, hogy egy minőségibb művészként tudjak visszatérni. Jelenleg most ez az, amivel a legtöbbet tudom adni magamnak és majd a színháznak is.

Mi inspirált arra, hogy ezt a döntést hozd? Milyen tapasztalatok vagy gondolatok vezettek el idáig?

A folyamat fokozatosan bontakozott ki. Az elején csak egy aprócska érzés volt, ami azt súgta, hogy valami nincs rendben. Idővel azonban ez a kellemetlen érzés egyre erősebben jelentkezett, és úgy tűnt, hogy a körülöttem lévők is hasonlóan küzdenek. Fáradtság gyötört, mintha egy végtelen kerékpárúton tekernék, ahol a munka, ami korábban inspirált és feltöltött, már nem nyújtott örömöt. A magánéletem kiváló, de a lelkem mélyén mégis ürességet éreztem. Ez a helyzet hosszú hónapokig elhúzódott, de én csak elfordítottam a fejem, mert nem akartam szembesülni a valósággal.

De egyre erősebben éreztem, hogy engem nem az anyagi javak hajszolása tesz boldoggá, hanem a megélt érzések azokkal, akiket szeretek.

A társadalom gyakran úgy állítja be a dolgainkat, hogy ha megállunk, akkor lemaradunk, elfelejtenek minket, és már nem leszünk fontosak. Ezzel a gondolkodással azonban nem tudok azonosulni, és szeretném megmutatni, hogy ez a felfogás csupán egy nyomasztó és káros dogma, amely sok ember életét megnehezíti. Egy évvel ezelőtt, egy forró nyári napon sétáltam Pest és Buda között az Erzsébet hídon, és eközben egy döntést hoztam, ami akkoriban teljesen szokatlannak és szinte álomszerűnek tűnt számomra.

És kész, hazamentél és közölted, hogy akkor egy időre ennyi?

Hosszan vívódtam, mielőtt végül úgy döntöttem, hogy elmondom a Trojka Színházi Társulásnak, ahol mindig is izgalmas és vágyott kihívások vártak rám. A lelkem mélyén úgy éreztem, hogy ezt nem tehetem meg. A szakmában felnőttünk, úgy tanultuk meg, hogy a színház az elsődleges, hogy a színház mindennél fontosabb. Az egyéni vágyak és szükségletek háttérbe szorulnak.

Végül mit szóltak a döntésedhez?

Tudtam, hogy a társulatom egy olyan közeg, ahol bátran megoszthatom az érzéseimet, és senki sem fog elítélni. Mégis, egy kis szorongás fogott el, amikor arra gondoltam, hogyan is mondjam el, hogy most magamra fókuszálok. Soós Attila, a társulat vezetője, rendkívül megértő volt, bízott bennem és támogatta a döntésemet. Ugyanezt a pozitív visszajelzést kaptam mindenkitől, akivel beszéltem.

Elgondolkodtató élmény, hogy nem vagyok egyedül a harcaimmal. Rengetegen osztanak meg hasonló érzéseket és tapasztalatokat, de a legtöbben mégis azt mondják: "Ez nem lehet az én utam."

Természetesen, senki más nevében nem hozhatok döntéseket, de azt bátran kijelenthetem, hogy a saját sorsunkról csakis mi magunk dönthetünk. Igen, valóban képes vagy rá!

Tehát, úgy tűnik, hogy most már biztos vagy benne, hogy helyes döntést hoztál?

- Nem érzem, hogy megbántam volna. Az elején valóban ijesztő volt, tele kérdésekkel és kételyekkel, hogy vajon visszavágyom-e a régi életembe, hogy megjelenik-e bennem a FOMO-érzés. De most már nem hiányzik, ami elmúlt; inkább úgy tekintek vissza a történtekre, mint egy tanulságos utazásra. Mostanra azt érzem, hogy megtaláltam a helyemet, mert végre időt szentelek magamra, és elkezdtem az önismeret mélyebb rétegeit felfedezni.

Az nem tűnt nehezebb kihívásnak?

Sok esetben ez a folyamat az, ami igazán kihívás elé állít minket: szembenézni a saját hibáinkkal, traumáinkkal és önmagunkkal. A feldolgozás kemény munka, de számomra hihetetlenül kifizetődő. Az apró, de jelentős lépéseket mindig örömmel ünneplem. Felfedezem azokat a mintázatokat, cselekvéseket és reakciókat, amelyek mögött mélyebb okok húzódnak. Rájövök, hogy miért reagálok bizonyos helyzetekre úgy, ahogy, és honnan erednek ezek az impulzusok. Ez a felismerés lehetőséget ad arra, hogy változtassak és fejlődjek.

Milyen traumákkal kell megküzdened?

- Nem titok, hogy nekem is nehéz gyerekkorom volt, és nem egy átlagos családmodellben nőttem fel. Az anyukám egyedül nevelt. Igazából semmilyen apaképem nem volt. Van a rossz apakép és a jó apakép. De nekem egyik sem volt, pedig ez egy lány életében rendkívül fontos. Mindezek a dolgok ott vannak az emberben, és ezeket dolgozom most fel.

Ez a nehéz gyerekkor olyan erős, talpraesett és kreatív egyéniséggé formált, aki képes szembenézni a kihívásokkal.

- Tehát bizonyos helyzetben azt látom, sok mindent megtanultam az életről. Sok nehézséget azért tudok kezelni, mert mindig is magamra voltam utalva. Izgalmas ezeket vizsgálni.

Valószínűleg nem egyedül kell végigjárnod ezt az utat. Van melletted valaki, aki szakmai szempontból támogat és irányít?

- Igen, a visszavonuláson után elkezdtem egy nagyon intenzív terápiát, amiben ki tudtam teljesedni és rá tudtam látni saját magamra. Ez egy pszichoterápia, ami nagyon jóleső számomra, mert támogatja a fejlődésem. Tudom, hogy sokan nem merik felvállalni, hogy terápiára járnak, vagy egyáltalán nem mernek elmenni, azért, mert mit gondol majd a környezetünk. Hiszen hiába igyekszik a társadalom elfogadó lenni, még mindig van, akit emiatt kigúnyolnak, vagy nem támogatják. Pedig egyszerűen a személyiségünk fejlődését szolgálja. Ha azt mondom, teljesen jól és tökéletesen vagyok mától, szerintem akkor is érdemes időről időre elmenni magunkkal törődni.

Téged is értek ilyen megjegyzések?

Szerencsére egy rendkívül támogató közeg vesz körül, még a közösségi médiában is. Mindazonáltal volt egy furcsa élményem. Felhívott egy női rendező, aki egy szerepet szeretett volna ajánlani nekem. Elmondtam neki, hogy jelenleg nem dolgozom, és megosztottam vele az okát is. Erre azt válaszolta: "Hát édesem, mi is álmodoztunk arról, hogy ilyesmiket csináljunk fiatalabb korunkban, de tudod, nekünk először a megélhetést kellett biztosítanunk." Úgy érzem, ez a válasz tökéletesen visszatükrözi, hogyan formálódtunk az elmúlt generációk hatására.

A pénz tényleg egy fontos dolog. Te számításba vetted az anyagiakat, amikor visszavonultál?

Ezzel a döntéssel komoly anyagi kockázatot vállaltam magamra. Nem csupán a hajtűimet dobálgatom az aranykalitkámban, hanem a saját megélhetésemet is biztosítom, és igyekszem támogatni a családomat is, amennyire lehet. Hosszú távon tervezek ebben a szakmában, és ehhez elengedhetetlen volt egy kis szünet a feltöltődéshez.

Ha pedig ez most azzal jár, hogy elfogy a megtakarított pénzem, és be kell állnom egy pultba dolgozni, akkor beállok egy pultba.

- Erre még nem került sor, a visszavonulásom óta projektalapon dolgozom, és vannak influenszer-együttműködések is.

Amit nemcsak hogy nem szégyellek, hanem kifejezetten büszke is vagyok rá, az az, hogy nem a hatalmas követőtáborom a mérce. Mégis vannak olyan cégek, akik engem választanak, hogy képviseljem az értékeiket és céljaikat.

- Ha pedig mégis úgy alakulna, nem büdös számomra a kétkezi munka sem. Olyan családból jöttem, ahol gyakorlatilag mindenki kétkezi munkát végez. Nekem az anyukám talán nem tudott egy hatalmas kulturális örökséget átadni, viszont mégis a legfontosabb dolgot adta, mert ő mindig azt mondta, csak olyan dolgot csináljak, ami boldoggá tesz. És úgy látom, egyre többször elfelejtünk boldogok lenni.

A párod, Budavári Balázs, is hasonló háttérrel rendelkezik?

- A Balázs egy ideálisnak mondható családmodellben nőtt fel. Ő is alkotó, sokat tudtam gyógyulni mellette. Ő azzal tanított engem, amilyen ő saját maga. Nem úgy gyógyított, hogy kioktatott volna, vagy megmondta volna a tutit, hanem egyszerűen azzal, hogy ő egy teljes egész, egy önálló személyiség. Ezáltal én is meg tudtam tapasztalni, hogy milyen az, amikor nem mások által szemlélem magam. Aztán az idők során egymás mellett két önálló individuum lettünk, akik együtt még nagyobb dolgokra képesek.

Milyen reakciót váltott ki belőle a visszavonulásod?

Mindig egy különleges tükröt tart elém. Nem vagyunk mi olyanok, mint a bólogatós kutyák, akik vakon követik egymást. Inkább alaposan körüljárjuk a dolgokat, hogy mindketten felkészülten nézhessünk szembe a jövő kihívásaival. Minden döntést gondosan mérlegelünk, figyelembe véve a lehetséges kockázatokat, így valóban tudatosan léphetünk tovább.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor egy hosszú, szívből jövő monológot mondtam el neki. Kertelés nélkül, nyíltan megosztottam, hogy már régóta nem találom a boldogságot abban a szakmában, amiben élek. Kifejeztem, hogy kezdek kimerülni, és bár a depresszióval még nem volt dolgom, érzem, hogy egyre távolabb kerülök önmagamtól. Nem szeretném megélni, milyen az, amikor az ember elveszíti a reményt. Miután végighallgatta szavaimat, csak annyit mondott, hogy megérti a helyzetemet, és mellettem áll, bármi is történjen.

Nem tette próbára a kapcsolatotokat ez a helyzet?

- Nem, sőt, a kapcsolatunk még csak erősebbé vált. Imádunk együtt lenni, de a munkánk miatt eddig alig volt időnk egymásra. Azonban amikor együtt vagyunk, az mindig varázslatos. Szeretünk egy lakóautóval elutazni egy szigetre, távol a világ zajától. Olyan könnyedén kibírjuk a végtelen órákat zártan, hogy közben egy pillanatra sem idegesítjük egymást. Képzeld el, amikor 14 napig egy autóban élünk együtt – az igazán megmutatja a kapcsolatunk dinamikáját, a különbségeinket. De mi onnan úgy tértünk haza, hogy azt éreztük, bármennyi időt el tudnánk még tölteni együtt. Ez az időszak csak még inkább megerősített minket, és úgy érzem, mint kamaszok, úgy tudunk egymásra lelkesedni. Ráadásul alkotótársak is lettünk: elkezdtük megírni az első közös nagyjátékfilmünket, amely a boldogság kereséséről szól. Lám, az önkifejezés mindig utat talál magának.

Nem érezte az elvonulásod hatását?

- Olyannyira megihlette, hogy egy keddi napon azzal fogadott, hogy el fog menni London mellé tíz napra egy Vipassana meditációs néma elvonulásra. Úgy, hogy ő soha egy percet sem meditált. Később én is elmentem ugyanarra a néma elvonulásra, aminek tényleg az a lényege, hogy semmilyen eszköz, telefon, könyv nem lehet nálad. Nem beszélhetsz, a társaiddal még csak szemkontaktust sem vehetsz fel. Ott egyedül vagy, egymagad, nem babusgat, simogat senki. Egy szigorú napirendet kapsz, és a lényeg, hogy megtanulj bármikor, bárhol elmélyülni és meditálni. Ott lenni életem egyik legnehezebb tíz napja volt. Kijönni életem legjobb napja volt, és aztán most meg nagyon visszavágyom. Bár mindketten egyedül csináltuk, valahol mégis együtt. Nincs különösebb jelentősége, de ugyanakkor tök jó, hogy ebben is egy nyelvet beszélünk. És számomra ez minden.

Aggódsz amiatt, hogy esetleg nem fogsz visszatérni a színészet világába?

- Nem leszek pályaelhagyó. Bízom magamban annyira, hogy biztos vagyok benne, meg fogom találni a színészeten belül is a megújulást, vagy amire igazán vágyom, azt a formát, amiben önazonosan tudok működni.

Amikor vissza fogok térni, én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen formában.

- De a film egy olyan médium, ami nagyon érdekel nem csak színészként.

Mit jelent számodra, hogy felkértek a Ki Mit Tube zsűritagjának?

- Először meglepődtem, hogy az egyik zsűri leszek, aztán a következő pillanatban meg arra gondoltam, hogy hát ez bomba, ez egy telitalálat (nevet). Én nem vagyok egy olyan mainstream személy, éppen ezért még nagyobb visszaigazolás számomra, hogy ha úgy gondolták, hogy zsűri legyek ebben a projektben. Ez azt tükrözi, hogy talán képviselek valami olyan értékrendet művészetileg vagy emberileg, amiért úgy gondolták, hogy én erre a feladatra megfelelő vagyok. Elsősorban egy pozitív visszaigazolás volt, ami büszkeséggel tölt el.

Milyen zsűritag leszel?

Olyan alkotót szeretnék felfedezni, aki nem csupán megfigyelője a világnak, hanem mélyen érez és gondolkodik arról, ami körülveszi, beleértve önmagát is. Akiben ott rejlik az a belső vágy, hogy kifejezze mindazt, amit felfedezett, még ha az online tér sokszor egy zavaros, átláthatatlan mocsár is, tele véletlenszerű tartalmakkal.

- Ha csupán egyetlen emberhez eljut az üzenetem, akivel valódi kapcsolatot tudok kialakítani, akkor már megérte. Meggyőződésem, hogy az internet legelrejtettebb zugaiban is fellelhetők értékes kincsek.