Az életemben Isten a legfőbb tanítómester, aki megmutatja, hogyan lehetek igazán jó apa.

Apák napja alkalmából sokan visszaemlékeznek gyerekkorukra, vagy elmélkednek saját apai létükről. Mit tanulhat egy fiú az apja hiányosságaiból? Hogyan formálódik férfivá, ha a mennyei Atya az egyetlen biztos kapaszkodó? Zán-Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke személyes vallomásában idézi fel gyermekkora hiányait, első férfi példaképét, apává válásának útját és lelki küzdelmeit a reformatus.hu oldalán.

Korán megfogalmazódott bennem az a döntés, hogy milyen ember nem szeretnék válni. Azt nem tudtam, hogy milyen irányba szeretnék lépni, de a negatív példák világosak voltak számomra. Ma már egyre tisztábban látom, hogy milyen értékeket szeretnék képviselni, és ez a lista folyamatosan bővül. Ahogyan a Szentírásban is olvasható: "A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény." (Gal 5,22-23) Vágyom arra, hogy ezekből a gyümölcsökből minél több erényt tapasztalhassak meg a saját életemben.

A gyermekkorom emlékei között felsejlő érzések sokszor fájdalmasak. Nem tudom, hogy más gyerekek milyen élményekkel gazdagodtak apjuk révén, de az én tapasztalataim nem éppen büszkeséggel töltenek el. Gyakran éreztem a szégyen súlyát, és úgy tűnt, hogy a helyzetem miatt egy folyamatos önértékelési harcban kellett részt vennem. Megfogadtam magamnak, hogy az én gyermekeimnek nem akarom megadni ezt az érzést, hogy ne kelljen szégyenkezniük sem én, sem a cselekedeteim miatt. Ma is elengedhetetlennek tartom, hogy olyan légkört teremtsek számukra, ahol büszkén tekinthetnek rám, és ahol a szavaim nem okoznak számukra fájdalmat. Felnőttként visszatekintve, sajnos nem tudok olyan pillanatokat felidézni, amikor apám valódi példaképként állt volna előttem.

Péter sógorom volt a családban a férfi példakép úgy, mint apa, férj, aki majdnem mindenhez értett, az építkezéstől kezdve a teherautó-szerelésig. Ami pedig igazán megfogott benne, az az, hogy amit tett, azt a családért tette: a családért építette a házat, a családjáért fáradozott akkor is, amikor kamionsofőrként járta a nagy Szovjetunió bizonytalan útjait. Rá tudtam felnézni, ráadásul vér szerinti apámat felnőtté válásom idején el is veszítettem.

Emlékszem arra az időszakra, amikor huszonhárom éves koromban a hitoktatás és a konfirmandusok felkészítése teljes mértékben az én vállamra nehezedett. Hirtelen apaszerepbe csöppentem, ami számomra új és izgalmas kihívást jelentett. A lelki atyáskodás érzése kezdett el mélyen gyökerezni bennem, ahogy a hasonló sorsú fiatalok kíváncsisága egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet és felelősségérzetemet.

Néhány évvel később elsőszülött gyermekünk érkezése formálta és tette tudatossá bennem azt, hogy nemcsak a feleségemért és önmagamért kell viselni a felelősséget, hanem a megszületett gyermekünkről is gondoskodni kell. Ő része lett a mi életünknek, és mi részesei lettünk egy új élet fejlődésének és minden örömének. Annak ellenére, hogy már öt gyereket neveltünk és a legkisebb még mindig velünk egy háztartásban él, még mindig tanulom, hogyan kell apának lenni. Elsősorban a mennyei Atyától tanulok, de gyerekkoromban kaptam emberi segítséget is.

Fiatalként a mennyei Atya létének tudata megóvott engem számos csínytevéstől és bűnös döntéstől. Amikor nehéz helyzetekkel néztem szembe, a hit, amit a mennyei Atyába vetettem, erőt és biztonságérzetet adott a legzordabb pillanatokban. Apává válásom elején sokszor aggodalommal töltött el a félelem, hogy elrontok valamit, és a saját hibáimért magamat hibáztattam, ha engedékenynek, gyávának vagy éppen haragosnak éreztem magam. Azt nem tudom, hogy jó apa leszek-e, de egy biztos: aki azt cselekszi, amit szeretne, hogy mások is tegyenek vele és a gyermekeivel, abban mindig ott van az akarat, hogy fejlődjön és jobbá váljon. A Biblia is említi ezt a gondolatot:

Amit csak kívánnátok, hogy mások veletek cselekedjenek, azt ti is gyakoroljátok velük, hiszen ez a tanítás lényege, amelyet a törvény és a próféták közvetítenek. (Mt 7,12)

Bár korán elveszítettem az édesapámat, mégis úgy érzem, gyermekként minden lényeges üzenetet megkaptam, amit egy kisgyereknek hallania érdemes. Talán néhányat tőle, de a többit édesanyámtól tanultam meg. Jó dolog, ha egy gyermeknek van apja és anyja, mert ha az egyikük valamit elhanyagol, a másik képes azt bőségesen pótolni. Én pedig abban a különleges helyzetben voltam, hogy édesanyám mindent kétszeresen nyújtott nekem: szeretetet, figyelmet, bátorítást és gondoskodást.

Minden édesapának és a gyermekeimnek is azt üzenem: a mennyei Atya legyen a példátok! Ő az, aki mindig jelen van, hűségesen szeret, és sosem mulaszt el semmit. Fiaim, kislányom, legyetek jobb szülők, mint amilyen én voltam! Töltsetek több időt együtt, egy térben, kütyük nélkül, munkával, de pihenéssel is! Hallgassátok meg egymást, mert az együttlét ajándék, amit nem lehet pótolni!