Donald Trump kaphat-e Nobel-békedíjat? Ez a kérdés sok vitát és spekulációt generál, mivel a volt amerikai elnök politikai pályafutása során számos ellentmondásos döntést hozott. Miközben néhányan úgy vélik, hogy Trump hozzájárult a békefolyamatokhoz, pél

Magyar Péter és az ellenzéki sajtó viszonya olyan, mint egy bonyolult és feszültségekkel teli kapcsolat, amelyben a kölcsönös bizalom gyakran hiányzik. Az interakcióik során dominál a feszültség, ahol a kritikák és a védekezések folyamatosan egymásra épülnek. Ez a dinamikus viszony sok szempontból hasonlít egy bántalmazó kapcsolat struktúrájára, ahol a hatalom és az irányítás kérdései mindkét fél számára kulcsfontosságúak. A sajtó próbálja megfogni és feltárni Magyar Péter politikai döntéseit, míg ő, viszont, gyakran védekezik a támadások ellen, így egy ördögi kör alakul ki, amelyben a kommunikáció folyamatosan torzul és feszültté válik.

Donald Trump második elnöki ciklusa elején soha nem látott lendülettel és nem kevés revansvággyal vágott bele a Biden-adminisztráció politikai döntéseinek visszarendezésébe, avagy a republikánus elvek szerinti "normalitás" visszaállításába. Legalábbis ez történt a szakpolitikák szintjén, hiszen Trump elnök és csapata főképp a hírhedt progresszív woke eszmeáramlat bástyáinak lebontásában serénykedett a több mint 200 sürgősségi elnöki rendelet kibocsátása révén. Azonban a nagy befolyású Hollywood és a szórakoztató álomipar meghódítása, valamint az egyetemi kampuszok ultraliberális világának átrendezése még várat magára az amerikai konzervativizmus politikai aktivistái számára.

A jól ismert nyugati kultúrharcban az eszmék csatamezőjén rendkívül nehéz, sőt, szinte lehetetlen erőszakkal, washingtoni rendeletek segítségével átformálni az elmúlt öt évtized liberális ideológiai kereteit és alternatív valóságát.

A jövő szempontjából kulcsfontosságú kérdés az amerikai jobboldal és a konzervatív csoportok számára, hogy képesek legyenek visszaszerezni saját szellemi alapjaikat és oktatási pozícióikat. Jelenleg a jelentősebb amerikai oktatási intézmények és egyetemi kampuszok túlnyomó része baloldali orientációval rendelkező, liberális nézeteket valló értelmiségiekből, valamint a demokrata pártot támogató egyénekből áll. Ez a helyzet nemcsak a republikánusok számára jelent kihívást, hanem a konzervatív gondolkodásmód jövőbeni érvényesülésére is komoly hatással van.

Az amerikai baloldaliság nem feltétlenül az európai értelemben vett doktriner marxizmus képviselője, hanem inkább egy szociáldemokratikus megközelítést tükröz, amelyet egy kis egalitárius, progresszív szellemiség fűszerez. Hasonlóan...

Formálj egy olyan képet, ami tökéletesen tükrözi nárcisztikus önértékelését és egyben szolgálja azokat a politikai célokat is, amelyek a megszokott rend megkérdőjelezésére és átalakítására irányulnak.

Az amerikai szellemi dimenzió feletti politikai dominancia és az új generációk indoktrinációjának fontos intézménye a Nixon-kormányzat által létrehozott szövetségi Oktatási Minisztérium (Department of Education), amely jelentős mértékű tematikai és pénzügyi befolyással bír a helyi tagállami és megyei tankerületekre. Az utóbbi években olyan, igencsak vitatható tudományosságú oktatási nagyprojekteket erőltetettek és tettek kötelezővé, mint a kritikai fajelmélet (CRT), a faji-nemi interszekcionalitás, a feminista, transz és queer elméletek, és ide sorolható Nikole Hanna-Jones történész-publicista 2019-es, 1619 Projekt című fekete történelmi reformoktatási terve is.

Utóbbinak "tudományosan" megalapozott nyílt ellenségképe is volt a BLM-re alapozva: nevezetesen a fehér, európai származású, angolszász protestáns eredetű, férfi dominanciájú amerikai társadalom, amely Jones elmélete szerint mélyen elfogult, kirekesztő és rendszerszinten rasszista, tehát minden társadalmi probléma forrása. A fenti oktatási projektek a Biden-kormányzat érzékenyítő oktatási reformelképzeléseinek részeként a helyi tantervek részévé váltak több tízezer amerikai iskolában. Úgy tűnik, a Trump-adminisztráció megosztó, kártékony és végeredményben Amerika-ellenes gondolatok keltetőiként a szövetségi Oktatási Minisztériummal együtt felszámolásra ítélte ezeket.

ilyen például a méretes állami bürokrácia rendszerellenállása az elnöki intézkedések végrehajtásakor, illetve a kapcsolatok megromlása a stratégiai fontosságú szomszédokkal, Kanadával és Mexikóval. Bár tegyük rögtön hozzá, hogy az amerikaiak viszonya történelmileg egyik állammal sem volt különösebben szívélyes a felszíni mosolydiplomácia mögött, főképp a szegény déli szomszéddal szemben, akivel többnyire csak a baj volt az utóbbi két évszázad során.

Az amerikai szomszédviccekben gyakran megjelenő, zord képet festő Kanada a jómódú, ámde kissé naiv északi szomszéd sztereotípiáját testesíti meg. Ez a gazdag, de gyenge állam, amelynek royalista brit gyökerei vannak, a maga furcsaságával és sznobizmusával még bonyolultabbá teszi helyzetét, hiszen a québeci kanadaiak franciául beszélnek. Mindezek ellenére Kanada nem képes megóvni hatalmas, Európa méretű területét, hiszen légterét az amerikai nagybácsi, Uncle Sam felügyeli, aki Coloradóból és Alaszkából irányítja a védelmet. A valóság azonban más színben tűnik fel: Kanada és az Egyesült Államok közötti kereskedelmi forgalom a világ legnagyobbja, napi milliárdokat mozgósítva, amelyből Kanada a fő kedvezményezett. Azonban a kanadai olajhomok, elektromos áram és egyéb termékek jelentős része is a déli szomszédhoz vándorol. Trump elnök nemrégiben úgy határozott, hogy a kanadai nyereségek és az amerikai kereskedelmi hiány mérséklésére 25%-os vámtarifa-emelést vezet be, hiszen a fura kanadaiak nem mutatnak hajlandóságot az 51. amerikai állammá válásra.

A múltban a militáns Polk, Taylor, McKinley és Theodore Roosevelt elnökök úgy vélték, hogy Mexikó akkor válhat igazán biztonságos és megbízható szomszéddá, ha az Egyesült Államok részben megszállja az országot. Ezt az elképzelést már az 1847-es, 1914-es és 1916-os beavatkozások is tükrözték, és sokan a későbbiekben, köztük burkoltan Trump elnök is, egyetértettek vele. Az amerikai-mexikói határ, amely körülbelül kétezer mérföld hosszú, a perzselő sivatag és a Rio Grande folyó mentén nem csupán földrajzi és politikai határokat jelöl, hanem civilizációs vonalakat is húz a 19. század közepe óta.

A közismert amerikai sztereotípiák szerint az észak-amerikai társadalom – amely racionális, jól szervezett, tehetősebb és protestáns többségű – egy olyan kihívással néz szembe, mint a déli, kiszámíthatatlan és szenvedélyes Mexikó. Itt a spanyol ajkú, katolikus hagyományokkal rendelkező közösségek élnek, és a bűnbandák dominálják a vidéki tájat. A helyzet olyan, mintha Taylor Sheridan sikerfilmje, a Sicario valósággá vált volna, ahol az amerikai kommandósok helikopterei szinte észrevétlenül lépik át a mexikói határt, hogy rendet tegyenek a kartellek között, amelyek valójában a vidéki Mexikó igazi urai. A fentanil, amelynek gyökerei Kínába nyúlnak vissza, és a helyi herointermelés évente körülbelül 30 milliárd dolláros bevételt generál a mexikói bűnszervezetek számára. Ez a helyzet tragikus következményekkel jár, évente mintegy 75 ezer amerikai életét követelve. Az amerikai társadalom e komplex kihívásokkal néz szembe, miközben a két ország közötti határ nem csupán földrajzi, hanem kulturális és gazdasági feszültségeket is tükröz.

Mexikóban a kartellek és a gyenge központi kormányzat közötti összecsapások évente körülbelül 20 ezer emberi életet követelnek, ami gyakorlatilag háborús körülmények közötti halálozási aránynak felel meg. Az egykor virágzó és vonzó üdülőhely, Acapulco, 2023-ban évi 1000 gyilkossággal "büszkélkedhetett" – ez a szám összevethető az amerikai bűnözés központjaival, Chicago és Baltimore összesített adataival. Hasonló sors vár a "földi pokolnak" titulált Ciudad Juárezre, valamint Tijuanára és Monterrey-re is, ahol a kartellek nemcsak a drogkereskedelem, hanem az emberkereskedelem irányításában is aktívan részt vesznek. Az illegális amerikai határátlépés költségei meglepően magasak: a gyerekeknek akár 4 ezer dollárt, míg a felnőtteknek 10 ezer dollárt is meg kell fizetniük, hogy átkeljenek a határon, így létrehozva a sajátos mexikói "kartell-határátlépési illetéket".

A filmekben gyakran felbukkanó "hárombetűs amerikai ügynökségek", mint az ATF, CIA, DEA, ICE vagy FBI, természetesen jól tudják, hogy mi zajlik a háttérben. Azonban a Biden-adminisztráció "befogadó" politikai irányvonala miatt nem igazán történtek érdemi lépések a helyzet kezelésére. Ennek egyik oka, hogy a bevándorlásért és határellenőrzésért felelős politikai figura nem más volt, mint Kamala Harris, a demokrata párti alelnök. Egy radikális változás következett be Trump elnök hivatalba lépése óta, aki január 20-án terrorszervezeteknek minősítette a hírhedt mexikói kartelleket. Ezzel gyakorlatilag szabad kezet adott a bűnüldöző hatóságoknak, hogy hatékonyabban léphessenek fel, akár a határokon túl is. Ez a lépés szervesen illeszkedik Trump választási ígéreteihez, valamint a szigorú bevándorlásellenes politikai irányvonalhoz, amely magában foglalja a kvótarendszer bevezetését, az amerikai állampolgárság területalapú jogának felülvizsgálatát, és a tömeges deportálások, valamint a repatriálás elrendelését.

A szomorú esemény előestéjén egy újabb drámai incidens árnyékolta be Vance alelnök müncheni látogatását. Mindössze néhány órával érkezése előtt egy évekkel ezelőtt befogadott, ám állítólagosan kiutasított 24 éves afgán iszlamista férfi autójával a város nyüzsgő tömegébe hajtott, ezzel tucatnyi embert megsebesítve a "befogadó" német társadalom tagjai közül.

A trumpi és vance-i külpolitikai megközelítés szerint Nyugat-Európa, különösen Németország, az Egyesült Államok távoli, gazdag, ámde gyenge és tehetetlen szövetségese. Ez az olvasat azt sugallja, hogy Nyugat-Európa, naivul progresszív politikáival, sok szempontból hasonlít Kínához, ám "kisebb, gyengébb és rosszabb" formában. Ezt Trump elnök 2018-as európai látogatása során félig tréfásan, félig komolyan fejtette ki, ezzel rávilágítva a transzatlanti kapcsolatok sajátos feszültségeire.

A nyugati világ politikai táját egyre inkább átszövik a pragmatikus üzleti megközelítések, amelyeket jól tükröznek az Egyesült Államok által bevezetett kereskedelmi védővámok. Ezek a lépések nem csupán gazdasági szempontból relevánsak, hanem a nagyhatalmi arrogancia jegyeit is magukon hordozzák, amely a Trump-korszakra jellemző. E trend szerves része a NATO-tagállamok védelmi kiadásainak drasztikus, 4-5%-ra való emelésére vonatkozó javaslat, valamint az Egyesült Államok fokozatos kivonulása Európából. Jelenleg körülbelül százezer amerikai katona állomásozik az öreg kontinensen, de a politikai szándékok azt mutatják, hogy ez a szám csökkenhet. Továbbá, az ukrajnai konfliktus és az ehhez kapcsolódó amerikai pénzügyi támogatások, amelyek eddig a kijevi "pénzügyi fekete lyuk" betömésére irányultak, szintén új irányt vehetnek, hiszen a jövőbeni források átcsoportosítása az európai szövetségesek számára egyre inkább napirendre kerül.

A Trump és Putyin közötti egyórás telefonbeszélgetés, amely figyelmen kívül hagyta az európai politikai partnerekkel való konzultációt, szinte a hidegháborús időszak Henry Kissinger által megtestesített pragmatikus, cinikus hatalmi politikáját idézte fel. A beszélgetés során Trump állítólag így fogalmazott: "Kit hívjak fel Európában, ha problémám adódik? Mi a telefonszáma?" Ezzel a megjegyzéssel a diplomáciai normák figyelmen kívül hagyására utalt, mintha a globális politikai táj egyedül a két vezető közti kapcsolatra redukálódna.

Ez kétségtelenül egy figyelemfelkeltő "diplomáciai kispadra ültetés" eredménye a nagyhatalmak részéről az "egységes Európa" irányába. Kaja Kallas, az európai külügyi és biztonságpolitikai főképviselője (aki korábban Észtország miniszterelnöke volt), harcias retorikájával próbálja érvényesíteni a véleményét, ám ez a megközelítés láthatóan mentes mindenféle politikai támogatástól és érdekérvényesítési lehetőségtől. Ez a helyzet szinte olyan, mintha Észtország Oroszországgal szembeni fellépését a NATO (vagyis lényegében az Egyesült Államok) védőernyője nélkül képzelhetnénk el.

Az utóbbi egy hónap washingtoni történései kapcsán kijelenthető, hogy Trump elnök megosztó habitusához és szuperlatívuszokban bővelkedő ígéreteihez méltó módon, több-kevesebb sikerrel, de alaposan felkavarta az amerikai és nemzetközi politika állóvízét. Elon Muskkal és az új kormányzati hatékonyságnövelő minisztériumával (DoGE) Trump megpróbálja lecsapolni az amerikai "mélyállam mocsarát", visszaállítani a republikánus konzervatív világnézet "normalitását" a női sportoktól az oktatás világáig, valamint visszaszorítani a mexikói drogbandák befolyását az amerikai határtól minél messzebbre.

ha nem is egyetlen nap, de legalább néhány hónap alatt. Nos, ha mindebben sikerrel jár, akkor Trump elnök jó eséllyel pályázhat a Nobel-békedíjra, még ha ezt a felvetést az igencsak elfogult oslói Nobel-bizottság valószínűleg másképp gondolja majd.

A szerző az Egyesült Államok történetének és kultúrájának elmélyült szakértője.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti szerkesztőségi együttműködés eredményeként jelent meg nálunk. Ha tetszett, és szívesen megosztaná, vagy hozzászólna, illetve még több hasonló tartalomra lenne kíváncsi, látogasson el partnerünk, az ÖT weboldalára!

A véleménycikkek nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.