Természetesen! Íme egy egyedi megközelítés a "körülírások" témájához: A körülírások olyan művészi eszközök, amelyek segítségével a szavak varázslatos módon képesek megeleveníteni egy gondolatot vagy érzést anélkül, hogy közvetlenül megneveznék azt. Ezek

A könyv címéhez hasonlóan, három mottó is irányt mutat az olvasónak. Az első, a Galaxisok együttestől származó idézet a generációs líra és a nagyvárosi élmények, különösen Budapest szellemiségének jelenlétét hangsúlyozza. A második mottó, amely Hegeltől ered, a bűnbeesésről szól, és az ébredő tudat első reflexióját, valamint az önmeghatározás lehetőségeit tárja fel. Végül, a harmadik mottó, Szerb Antal A Pendragon-legendájából, az énről való kifejezés lehetséges formáit vázolja fel, kiemelve az "óvó gyengédséget és enyhe iróniát".

A nyitóvers mintegy ars poetica-ként foglalja össze a különböző költői beszédmódokkal való leszámolást, hiszen a tézis ("Mondani kéne valamit.") után következő korlátozások világosan megfogalmazzák, mit nem szabadna mondani, és hogyan nem érdemes kifejezni magunkat. Az első két versszak tagadásai az asszociatív költészet, a közvetlen leírás és a teoretikus líra, a képszerűség és a narratív elemek eltüntetésére utalnak: "Valamit, ami nem csupán szélfútta nyelv, / de nem is az igazmondás otrombasága. / Valamit, ami nem állítás, / de nem is a doktoranduszok játszótere, / ahol intertextusok után kutatnak. // Olyan valamit, ami mégis csak mond valamit, de nem úgy, / mint egy mozifilm." A közlendő, az "igazság" az élmény szituálódásaként jelenik meg, amely "mint egy tóparti emlék, / ami séta közben váratlanul megszólal bennünk, / vagy mint egy ablaküveg, / amiben, a bentieket figyelve, egy pillanatra / meglátjuk magunk". Az eredmény vagy az eszköz "az, hogy a vers a legtöbb legyen, ami lehet: / mélységek szerkesztett látszata." Ahogyan a nyelvvel kapcsolatos kétségek összefüggésbe hozhatók például Wittgenstein vagy Gadamer gondolataival, úgy a tükör és a látszat motívuma a miméziselméletek (Platóntól Schillerig) vonatkozásában is megjelenik. Locker versének zárása a "mondás" igényét a megsemmisüléstől való félelemhez köti, párhuzamba állítva ezzel a beszélőt az általa kifejezett szavakkal, és a szerzőt az első, készülő kötetével azonosítva: "ha elhallgatunk, / épp úgy pergünk szét a szélben, / mint a szavaink, amiket eddig hajtogattunk: / nyomtalanul, és mint egy kényszeres, / nagyotmondó első kötet, / nevetségesen visszhangtalanul."

Míg az első vers a költészet mélyebb rétegeit kutatja, addig a második (Lectori salutem!) az alkotó és az olvasó viszonyát állítja a középpontba, ezzel új dimenziókat nyitva a kölcsönhatásban. Az odafordulás gesztusa nem csupán a dialógus létrejöttét segíti elő, hanem megformálja a megszólaló és a megszólított karakterét is: "Persze, ezek csak projekciók rólad, / Nyájas Olvasóm. / Ez a közös bennünk: / mindketten ebben a pillanatban születünk." A szöveg szövetében felsejlenek a referenciális kódok, amelyek a többi vers struktúráját is meghatározzák. Itt találkozik a feltörekvő költő, a kritikus, az irodalom iránt elkötelezett rajongó, valamint a magyar szakos egyetemista, akik mind a pesti kollégiumok, a szegedi, pécsi és kolozsvári kulturális központok, írótáborok, kiadók szövetében mozognak. Különféle szféra találkozása ez, ahol Budapest lendülete a vidéki miliőkkel, a kultúra színterei pedig az otthon intimebb közegeivel ütközik.

Locker verseiben az egyes szám első személyű megszólalás történetek elbeszélését teszi lehetővé, a szövegszervezés azonban újra meg újra rámutat, hogy azok másként is kifejezhetők, sőt felülírhatók, el is hallgathatók. Az Asszony nélkül a csárdateraszon a családi nyaralás emlékét, az apa alakjához kapcsolódó, enigmatikus traumát a saját, örökölt és átörökíthető történet részévé teszi; a Hályog a mikroközösségekben tapasztalható elnémulás motívumát járja körbe. A Verset akartam írni a szépségről az igazság és szépség kategóriájának a bevonásával (lásd Keats, Gadamer) a meg nem írt vers motívumával operál ("hát itt lett volna vége annak a nosztalgiától hevített, kamaszos versnek, / ami helyett ezt a verset írom, dühösen, mert közben rájöttem, / hogy tényleg röhejes az egész, / nem azért, mert földöntúli szépségről meg örökkévalóságról érzelgek benne, / hanem mert hazudok, / lehet, pont az érzelgősség miatt"); A reflexió tőrt ragad pedig az ősz mint költészeti toposz felülírási lehetőségével kísérletezik, szintén a szépség esztétikai kategóriája kapcsán ("Ezek azok a délutánok, amikor, / mint elszáradt falevelet peronról a szél, / a reflexiót lesöpri mondataimról a szomorúság. [...] Látjátok, ezt kaptam tőletek. / Ezt az állandó félelmet a reflektálatlanságtól. [...] Hogy nem lehet valami egyszerűen csak: szép."); A stroboszkópos buli a költészet igazságaival feszíti szembe a személyes múlt és emlékezés valóságait ("Semmi sem fekete-fehér - / tanította nekünk anyánk és a realista regényirodalom. / Aztán azt tanultuk meg, hogy minden egyszerre fekete és fehér. [...] Az Egyneműség nyers, rusztikus ízét elfelejtette nyelvünk. / A Komplexitás lett a hívószava. / Ha tetszett egy vers, / már nem azt mondtuk rá, szép, hanem azt: komplex. / Ez lett az olaj, amivel költőinket kentünk fel.").