Magyar Péter életvezetési tanácsokat kért Orbán Viktortól, aki a "rettegő" szerepében tűnt fel.
- Hát persze, nagyon fasza, persze. Csak velünk, piacosokkal, velünk mi lesz?
Inkább hatvan, mint ötven év körüli férfi kérdezi ezt. Bézbólsapka, szőrmegalléros dzseki, kötött sapka, körszakáll. A nyugdíjasok áfavisszatérítéséről beszélgetnek egy háromfős társaságban, egyikük, zászlóval a kezében, vállon veregeti.
- Hamarosan két kis csöppséget hozol a világra, Lacikám, és akkor rád zúdul a kedvezmények sokasága!
A tavasz első napjához méltatlanul hideg, ködös időben ácsorgunk Gyula belvárosában, a városháza előtt. Vagy ha úgy fordulunk, a Petőfi-szobor előtt. Ha meg amúgy, a földhivatal talán neoreneszánsz épülete előtt. Szűk, legalábbis alföldi viszonylatban tágasnak semmiképp nem nevezhető, nagyjából háromszög alakú téren vagyunk. A szobor előtt színpadot ácsolnak, persze nem ácsolják, áramvonalas korunkban előregyártott elemekből épül a professzionális mobil színpad.
A professzionalitás olyan alapvető érték, amely a munkavégzés minőségét és a szakmai hozzáállást tükrözi. Ez a fogalom magában foglalja a szakmai ismeretek folyamatos fejlesztését, a megbízhatóságot, valamint a felelősségteljes döntéshozatalt. A professzionális magatartás nem csupán a feladatok precíz elvégzéséről szól, hanem arról is, hogyan kommunikálunk másokkal, hogyan kezeljük a kihívásokat, és milyen etikai normákat követünk. A professzionalitás nemcsak egyéni szinten fontos, hanem hozzájárul a csapatok és szervezetek sikeréhez is, hiszen a közös célok elérése érdekében elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet és a jól megtervezett együttműködés.
Az első dolog, ami szembetűnő, miközben Magyar Péterre várunk, hogy megérkezzen tavaszi országjárásának nyitó állomására. Ugyanaz a helyszín, ahol tavaly áprilisban elindította első körútját, amely a pártépítés jegyében zajlott. E program eddigi eredményei közé tartozik egy második helyezés az EP-választásokon, jelentős képviselet a fővárosi közgyűlésben, valamint az óellenzék háttérbe szorítása és a kormányoldal folyamatos hibákra való kényszerítése az előző év nagyrészében.
Az elmúlt egy évben a magyar közbeszéd és politikai diskurzus domináns alakítója kétséget kizáróan Magyar volt, aki a politikai tájat saját elképzelései szerint formálta. Január közepéig a figyelem középpontjába a rákosrendezői mini-Dubaj került, amely a kormány és a budapesti városvezetés, elsősorban Karácsony Gergely közötti feszültség színtere lett. Magyar számára ez a helyzet igencsak kényelmetlen volt, hiszen a városvezető mögé való beállás nem igazán felelt meg az ő politikai stratégiájának. Majd jött Trump hivatalba lépése, ami újra lendületet adott a látszólag mozdulatlan magyar kormánynak és kommunikációjának. Ekkor kezdődött egy aktív offenzíva, amely a rákosdubaji ügyből való kilépésre irányult. A kihelyezett frakcióülésen tetőzött a helyzet, ahol ügynöközéssel, kitiltásos fenyegetésekkel és a gyermekvédelmi ürüggyel megfűszerezett Pride-betiltásokkal próbálták terelni a figyelmet, miközben a több évre előre ígért osztogatások is terítékre kerültek.
Szóval ilyen, számára a tavalyinál látszólag nehezebb körülmények között indult el Magyar idei országjárása, ahogy tavaly, ezúttal is Békés megyében, ezúttal is Gyulán (ahogy egy éve is megírtam, ugyanott, ahol annak idején Gyurcsány Ferenc is elindította nagyreményű politikai vállalkozását, a DK-t). Persze minden relatív, a látszólag nehezebb körülmények is azok: mert ha épp most nem is Magyar uralja a politikai közbeszédet, mégis csak egy év politikai rutin, szervezeti háttér és professzionális stáb van mögötte.
Tavaly nem volt nagyjából harmincfős, láthatósági mellényes szervezőgárdája. Nem volt összeszerelhető mobilszínpad, csak egy platós teherautó, nemzetiszínre festett vezetőfülkével. A kocsi most is ott volt, de már csak azért, mert azon hozták, ha jól láttam, a színpad részeit. Nem voltak a nagygyűlés előtt szétosztogatott, majd összeszedett nemzeti zászlók. Nem volt Tisza shop, nem volt tagtoborzó pult, nem volt tiszás szórólap - persze még párt sem volt.
És nem volt olyan szervezőelme, aki kitalálja, hogy bármennyire ikonikus helyszín is, a város szimbóluma satöbbi, ne a gyulai vár mellett nagy füves területen tartsák a rendezvényt, ahol három-négyezer ember se tűnne nagy tömegnek - mondjuk annyi nem is volt, négy-ötszázan lehettek akkor -, hanem egy, ahogy írtam, viszonylag kis téren, ami a mostani nyolcszáz-ezer érdeklődővel is zsúfoltnak tűnjön. Egyébként, mint látszik, hogy többen voltak az egy évvel ezelőttinél, és még többnek tűntek.
- Hol lehetnék most? Az unokáimmal? Két közülük már német állampolgár, a másik kettő pedig Budapestre költözött, ők még hazalátogatnak, de a lányomék Németországban élnek... Hagyjon már, mondja egy asszony, akinek már a kezében van a szórólap, éppen a zászlóért indult. Nemrég ment nyugdíjba, és azt mondja, hogy "odaadnám ennek a szélhámos Viktornak az összes 180 ezer forintomat, hogy abból éljen, ha tud." Szerinte nem a zöldség áfáját kellene visszakapniuk, "aki még bírja, az megtermeli magának, amire szüksége van", hanem inkább a gyógyszerek árának csökkentésére lenne szükség.
Mondjuk végül arra jutnak, hogy az nem olyan nagy baj, "megiszod azt otthon is, aztán még beszélgetni se tudsz kivel, se biliárd nincs, se hangulat nincs". Ha fáj a lába, miért jött ki, szakítom félbe, "hát támogatni a Pétert, azt szoktam mondani, hogy fél lábamat odaadnám, hát lehetőleg a fájós felet, hogy ezek eltakarodjanak", mutat a városháza felé.
