Már Kelet-Európában sem az Egyesült Államok az egyedüli ideál.

Az elmúlt hetek eseményei nyomán Kelet-Európa is fokozatosan kezdhet tudomást venni erről.

A budapesti Szabadság térnél kevés bizarrabb hely van a világon. A német megszállás áldozatainak egyszerre nevetséges és vérlázító emlékműve, illetve a szavatosságának lejárta után is a helyén hagyott szovjet hősi emlékmű mellett minden bizonnyal ez a világ egyetlen köztere az Egyesült Államokon kívül, ahol két amerikai elnök szobra is helyet kapott.

Ronald Reagan és George H. W. Bush szobrai 2011-ben és 2020-ban kerültek felavatásra, és az a furcsa érzés kerít hatalmába, amikor a két elnök életnagyságú mását szemléljük, hiszen mindkettő némileg nagyobb, mint amilyenek valójában voltak. Különösen érdekes élmény, amikor a szobrok körüli téren a turisták folyamatosan váltják egymást, mígnem megérkezik egy első latin-amerikai csoport. Mexikói, argentin vagy brazil látogatók, akiket egy magyar, de spanyolul vagy portugálul jól beszélő idegenvezető kísér a helyszínen. Ő szinte mentegetőzve magyarázza el a szobrok jelenlétének okát Budapesten, miközben gyorsan rávilágít, hogy sokan világszerte tömeggyilkosnak, tolvajnak vagy éppen ostoba cowboynak tartják ezeket a történelmi személyiségeket, vagy ezek valamilyen furcsa keverékének.

A Szabadság téri elnökkoncentráció az epicentrum, de a posztszovjet Kelet-Európában máshol is találni hasonló szobrokat. Mindjárt a Városligetben is van egy Reagan-mellszobor, és az 1981-89 közt hivatalban lévő elnöknek további emlékművei vannak Varsóban és Gdańskban, ráadásul utóbbi helyszínen egyenesen II. János Pál pápa mellett. Bukarestbe csak egy Reagan tér jutott, Pristinába egy hatalmas Bill Clinton és több róla elnevezett közterület, míg a fiatalabbik Bushról utcát neveztek el Tiranában és Tbilisziben is.

A világ más részein, ha találkozunk amerikai elnököket megörökítő emlékhelyekkel vagy közterületekkel, azok leggyakrabban George Washington vagy Abraham Lincoln nevéhez fűződnek, esetenként Eisenhower, Wilson, Kennedy vagy Truman emlékét is felelevenítve. A közelmúltban, néhány még élő amerikai elnök iránti tisztelet csupán Kelet-Európában tapasztalható. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy ezen a vidéken valóban van miért hálásnak lenni ezeknek az elnököknek.

A latin-amerikai csoportok idegenvezetői azt szokták elmagyarázni kikerekedő szemű nyájuknak a Szabadság téren, hogy Reagannek és az idősebbik Bushnak a magyar nép nagyon hálás a vasfüggöny lebontásában játszott szerepéért. Hasonló okból van Pristinában akkora Clinton. Nélküle talán független Koszovó sem létezne, de biztosan sokkal több albán halt volna meg az ahhoz vezető úton.

A kérdés, hogy Clinton és a NATO légicsapásai nélkül hogyan formálódott volna Jugoszlávia szétesése, éppúgy vitatémává vált, mint az, hogy a 20. század végének amerikai elnökei milyen mértékben befolyásolták a szovjet birodalom összeomlását. Jogosan felvethető, hogy az amerikai vezetők hatása valószínűleg sokkal csekélyebb volt, mint Gorbacsové és más szovjet vezetőké.

Nem lehet kétséges, hogy Amerika a II. világháború utáni globális világrendben, a hidegháború évtizedeiben, valamint az azt követő időszakban is a jó oldalon helyezkedett el Kelet-Európában. Szerbiában azonban nem mindenki osztja ezt a nézetet, és az orosz gazdasági összeomlásban betöltött amerikai szerep is sokak számára elítélendő volt. Ennek ellenére, ha a hosszú távú átlagot nézzük, a helyzet egyértelműen pozitívnak mondható. 1945-től 2025-ig Amerika a világ egyetlen régiójában volt egyértelműen a jó erők táborában: a miénkben.