Mit rejt a füredi kemencék titkos világa?

Balatonfüred igazi különlegesség, hiszen Janus-arcú településként a magyar tenger északi partján fekszik, és sokan a mi saját Riviéránknak tartják. Nyáron a főutcája, a festői Tagore sétány, a turisták kedvenc helyszíne, de érdemes egy kicsit eltávolodni a tömegtől, és felfedezni az Ófalut, amely a város igazi kincse. Itt, a csendes, falusias utcákban minden megtalálható, ami egy vidéki élethez szükséges: templomok, polgármesteri hivatal, iskolák, boltok, lottózó, pékség és egy vásárcsarnok. Éppen ebben a vásárcsarnokban bukkantam rá két helyi vállalkozónőre, akik a Balaton ízeit és szellemiségét képviselik.

Pécsi Krisztina fazekas, akinek a hétköznapiasan piacnak nevezett vásárcsarnokban van látványműhelye. Mindenütt festetlen, a kályhából kivett agyagfigurák, a polcokon a szivárvány minden színében pompázó, ragyogó mázas cserepek, vázák, tányérok, bögrék sorakoznak. A véletlen felismerésekből és találkozásokból állt össze mostani, sikeresnek és boldognak mondható élete.

Bal kéz, jobb sors

"Az érettségi évében még nem tudtam, mi szeretnék lenni, de bevillant, hogy én bizony porcelánfestő leszek. Nagyon szerettem festeni, ezért egy újsághirdetés hatására felbátorodtam, és jelentkeztem a porcelánfestés akkori fellegvárába azzal az eltökélt szándékkal, hogy én bizony kitanulom ezt a mesterséget. A felvételin szembesültem azzal, hogy kizáró ok a balkezesség, mert nincsen baloldali könyöklős munkaasztal, vagyis panget. Sírva tettem le a ceruzát felvételin, még csak bele sem kezdtem a munkába. Ahogy az épület kerengőjében próbáltam magam összeszedni, odajött hozzám a portásnéni, átölelte a vállamat, és vigasztalt. "Ne sírj, hogy balkezes vagy, legyél inkább fazekas!" Fazekas?! - gondoltam. Azt sem tudtam, mit csinál, de a néni bogarat ültetett a fülembe, utánaérdeklődtem, és megtetszett az ötlet. Eljutottam Pista bácsihoz, akiről tudta egy ismerősöm, hogy fazekas. Dr. Pardy István Szentesről költözött Füredre, ő csinálta a híres, szentesi, fekete kerámiát. Nagy levegőt vettem, bekopogtam hozzá. "Jó napot kívánok, szeretném megkérdezni, mit dolgozik egy fazekas?" Beinvitált, és mivel jogászdoktor volt eredetileg, roppant jól kommunikált, pillanatok alatt beavatott a részletekbe, öröm volt hallgatni a történeteit a kerámiákról. Hazamentem, fejemben zsongtak a meséi, meghánytam-vetettem, amit hallottam tőle. Néhány nap múlva jött egy levél, hogy szeretettel vár a kemencebontásra. (Akkor veszik ki a kiégetett agyagfigurákat a kemencéből - a szerk.) Elmentem, segítettem az öreg mesternek, miközben összekormozódtam. Elmentem a mosdóba, ahol egy picike tükör volt a falon. Kézmosás közben belenéztem, és megláttam, hogy háromszög alakban fekete az orrom. Akkor döntöttem el, hogy igen, én fazekas leszek."

Krisztina kétszer is próbálkozott a kaposvári érettségire épülő keramikus szakképzésre, ám sajnos nem sikerült felvételt nyernie. Végül rátalált egy kiváló mentorra, Schmidt Ferencre, aki Csicsón dolgozik, és aki komoly támogatást nyújtott neki a szakmai fejlődésében. Két éven át tanult Ferenc irányítása alatt, aki folyamatosan ösztönözte Krisztinát arra, hogy fedezze fel és alakítsa ki saját stílusát, és hogy egyéni kifejezésmódját merje megjeleníteni alkotásaiban.

"Azt kérte például, hogy csináljak húsz gyertyatartót, de mindegyik legyen másmilyen. Amikor végeztem nála, nem tudott alkalmazni, pénzem nem volt arra, hogy saját kemencét vegyek, ezért elmentem dolgozni. Voltam bolti eladó, de virágkötő is. Egyik nap éppen egy vásárlónak bénáztam össze egy csokrot, és exkuzáltam magam, ne haragudjon, hogy ilyen csúnyácska lett, de én fazekas vagyok, mire a férfi elkezdett kérdezgetni, majd mosolyogva mondta, ősszel jelentkezni fog, és segít, hogy kemencét vásárolhassak. Búcsúzáskor bemutatkozott, Holovits Györgynek hívták. Hittem neki, nem is. Eltelt az ősz, el a tél, a vitorlázó olimpikon és világbajnok sehol, ám a tavasz mégiscsak elhozta őt, és kerámiát rendelt tőlem, akkor volt a magyar bajnokság.

A megrendelés során azt mondta nekem, hogy Krisztike, annyit kérhet a munkájáért, amennyire szüksége van. Én pedig épp annyit kértem, hogy meg tudjam vásárolni a kemencémet. Azóta lettem igazán fazekas.

2002-ben léptem be az ipar világába, és elkezdtem a vásározást, de ez az út tele volt kihívásokkal. Az évek során annyira kimerültem, hogy a gondolat, hogy feladom, egyre vonzóbbá vált. Közben megszületett a lányom, akit egyedül kellett nevelnem, és nagyon vágytam egy stabil munkahelyre. Akkoriban a vásárcsarnok vezetője, Zsalay László, egy tehetséges fafaragó volt. Elhatároztam, hogy felkeresem őt, és őszintén elmondtam neki, hogy nem tudom, hogyan oldanám meg anyagilag a dolgot, de szeretnék nyitni egy látványműhelyt, ahol árusíthatnám a saját készítésű termékeimet. Zsalay László támogatta az elképzelésemet, így végül a balatonfüredi vásárcsarnokban valóra válhatott az álmom.

Egyáltalán nem kerestem senkit magam mellé, jól elvoltam egyedül. Már évek óta éltem a magány csendjében, amikor egy nap váratlanul betoppant a csarnokba egy hosszú hajú, fülbevalós fiú. Beszélgetni kezdtünk, ő éppen egy jó fotózási helyet keresett a környéken, én pedig a Lóczy-barlangot ajánlottam neki. Visszajött, megköszönte, mert sikerült pár igazán szép képet készítenie, és hálából le akarta őt fotózni. Hát, miért is ne? Csinált rólam egy sorozatot, miközben tovább beszélgettünk, majd elment. Másnap újra megjelent, és megint csak a beszélgetésünkre figyeltünk. Egy idő után leültettem, és már tegeződtünk is. Mesélt arról, hogy Káptalanfüreden részt vesz egy művésztáborban, aminek aznap volt az utolsó napja. Másnap elutazik – mondta, és hirtelen elszomorodtam, mert nagyon jól éreztem magam vele. Elkezdtem gondolkodni, hogyan is búcsúzzak el tőle. Nyújtsak kezet? Nem, az túl formális. Pusziljam meg? Nem, az is túlzottan személyes lenne. Aztán eszembe jutott egy kedves megoldás: megölelem. Az olyan barátságos gesztus. A búcsúzkodáskor megkérdeztem: „Zoli, megölelhetlek?” „Örülnék neki” – felelte. Amikor átöleltem, abban a pillanatban beleszerettem. Soha nem hittem az Ámor nyilában vagy az első pillanat varázsában, ezért meglepetten tapasztaltam, hogy az érzéseim hirtelen feltörtek. Ami még furcsább volt, hogy Zoli is érezte ezt a villámcsapást. Így kezdődött a történetünk. Azóta, két éve egy pár vagyunk. Mindig vannak csodák – ez Krisztina mottója, és hogy nem csak üres szavakat mond, azt megélt tapasztalataival bizonyítja.

A kemencéhez való visszatérés egy olyan utazás, amely tele van nosztalgiával és emlékekkel. Ahogy a hő átjárja a teret, úgy a régi ízek és illatok is újraélednek. Minden egyes falatban ott rejlik a múlt, a családi hagyományok és a közös pillanatok varázsa. A kemence nem csupán egy eszköz, hanem egy hely, ahol a szeretet és a kreativitás találkozik, ahol a türelem és a gondoskodás formálja a legfinomabb ételeket. Itt az idő, hogy újra felfedezzük a sütés örömét, és megosszuk a frissen készült finomságokat a szeretteinkkel. Visszatérni a kemencéhez nem csupán a főzésről szól, hanem a közösség és a kapcsolatok megerősítéséről is.

Péksüteményei, kenyere fogalom a balatonfüredi lakosok, és a nyaraló "gyüttmentek" körében. Fél nyolckor nyit, de még a legéhesebben ébredő is szépen kivárja, hogy feltáruljon Szezám ajtaja, és a hosszú, kígyózó sorban türelmesen állva, nyálát szaporán nyelve a kiáradó illatfelhőtől, már a reggeli kávéja melletti croissant ízét álmodja szájába. A kézműves pékség tulajdonosa, a közgazdász végzettségű Zeliska Orsolya, a híres "Piros pöttyös" termékfejlesztő marketingstratégájaként egy házimalmot kapott a férjétől, a szintén multivilágban dolgozó Csabától. Orsolya, a Péklány elmeséli, hogyan találtak rá a kenyérsütés szenvedélyén át a balatoni lét elviselhető könnyűségére.

Otthon, a saját konyhámban kezdtem el kísérletezni a saját kezűleg őrölt gabonával készült kenyérsütéssel. A cipóim annyira ízletesek lettek, hogy szinte elragadott a kovászos kenyerek varázslatos világa. Hamarosan a kenyérkészítés nem csupán hobbivá, hanem szenvedéllyé és hivatássá alakult az életemben.