Milliárdokat veszített a műkereskedő egyetlen mozdulata következtében – gyönyörű festmények szenvedték meg a következményeket.

A kő-papír-olló bő száz-százhúsz éve számít népszerű játéknak az egész nyugati világban, de gyökerei jóval régebbre, a kínai Han-dinasztia idejére nyúlnak vissza.

A kő-papír-olló játék talán nem a legkomplexebb vagy legkifinomultabb szórakozás a világon, de varázsa abban rejlik, hogy mennyire egyszerű és mégis mély. A kő megsemmisíti az ollót, az olló átszeli a papírt, míg a papír körülöleli a követ. Mindössze két kéz, egy kis taktikai érzék (amivel még később foglalkozunk), és egy adag szerencse szükséges hozzá. Egyértelmű, hogy ez a játék sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb alternatívája a monoton pénzfeldobásnak, amikor két félnek éppen nincs kedve gyors döntést hozni egy ügyben.

A játék gyökerei rendkívül régmúltra nyúlnak vissza, hiszen első említése a Wuzazu című műben található, amelyet Xie Zhaozhi írt a Ming-dinasztia időszakában. A szerző a játékot shoushiling néven említi, és az eredetét a kínai Han-dinasztia (i. e. 206 - i. sz. 220) időszakára helyezi. Ezen kívül Li Rihua, a Ming-dinasztia korának neves művésze, kritikus és bürokrata, szintén utal a shoushilingre a Liuyanzhai jegyzete című könyvében, ezzel is megerősítve a játék hosszú és gazdag történelmét.

A kő-papír-olló játék végül Japán földjére is eljutott, ahol rendkívüli népszerűségnek örvendett, és itt formálódott meg a játék mai, széles körben ismert verziója, miközben számos egyéb variáció is született. A japán kultúrában ezt a játékot sansukumi-ken néven ismerik, ami szabad fordításban annyit tesz: "hárman félnek egymástól". Az egyik legelső és legismertebb sansukumi-ken változat a mushi-ken volt, amelyben a résztvevők a kezükkel három különböző állatot szimbolizáltak: a békát (hüvelykujj), a csigát (kisujj) és a kígyót (mutatóujj). A játék szabályai szerint a béka legyőzi a csigát, a csiga a kígyót, míg a kígyó visszaveri a békát. Napjainkban a sansukumi-ken legnépszerűbb formája Japánban és világszerte a klasszikus kő-papír-olló kézmozdulat, amelyet ott jan-ken-nek vagy jan-ken-pon-nak hívnak.

A Japán és a Nyugati világ közötti kapcsolatok kiépülését követően a jan-ken játék végül eljutott a földgömb másik oldalára is. A 20. század elejére már az európai országokban és az Egyesült Államokban is népszerűvé vált, így a hagyományos japán játék nemcsak a szigetország határain belül, hanem világszerte teret hódított.

A Washington Herald 1921 augusztusi számában a "kínai szerencsejátékként" hivatkozott egy érdekes játéknak, míg ugyanebben az évben a Sydney Morning Herald egy krikettal kapcsolatos cikkében említette a "kő, olló és papír" játékot mint "teuton sorsolási módszert". Angliában az egyik legelső írásos említése ennek a játéknak 1924-ben jelent meg a The Timesban, ahol egy olvasói levélben egy zot nevű játékot írtak le. Ez a játék szinte azonos a kő-papír-ollóval, és a Földközi-tenger körüli országok kikötőiben játszák. Érdekes, hogy a levél egy korábbi cikkre reagált, amely az olasz morra nevű népszerű játékról szólt, ami szintén hasonló mechanikával bír. Franciaországban pedig a La Vie Au Patronage gyermekmagazin 1927-es számában bukkant fel a játék, amelyet "jeu Japonais" ("japán játék") néven emlegettek.

A játék legfanatikusabb rajongói az elmúlt húsz évben különböző világversenyeket és bajnokságokat is szerveztek, amelyeken - mint azt fentebb már említettük, legalább olyan fontos a megfelelő taktika, mint a szerencse.

Graham Walker, a tapasztalt játékos és a kő-papír-olló világbajnokság szervezője úgy véli, hogy a győzelemhez két fő stratégia vezethet. Az egyik lehetőség az, hogy minimalizáljuk az ellenfél választási lehetőségeit – például úgy manipulálva a helyzetet, hogy ne tudjon papírt mutatni. A másik megközelítés pedig az, ha rákényszerítjük az ellenfelet, hogy kiszámítható lépéseket tegyen, ezáltal megkönnyítve a saját győzelmünket.

Walker az RPS Világszövetség hivatalos weboldalán megjegyezte, hogy "a lényeg abban rejlik, hogy mindezt olyan módon kell végrehajtani, hogy ne vegyék észre a manipulációt." A rutinos játékosok észrevették, hogy a kezdő versenyzők gyakran kővel indítanak. Walker véleménye szerint ennek az lehet az oka, hogy ezt a lépést határozottnak és erőteljesnek érzékelik.

Ugyancsak népi megfigyelés, hogy ha valaki kétszer egymás után ugyanazt a lépést teszi, szinte biztos, hogy harmadszorra már változtatni fog: tehát ha ellenfelünk például kétszer is ollót mutatott, akkor a következő körben lepjük meg egy papírral, hisz ebben az esetben vagy győzünk, vagy kihozzuk döntetlenre.

Bár nem mindennapi esemény, előfordulhat, hogy egy egyszerű kő-papír-olló játék sorsfordító szerepet játszik milliárdok életében. 2005-ben, amikor Takashi Hashiyama, a Maspro Denkoh vezérigazgatója, aki a japán televíziós berendezések gyártásában utazik, úgy döntött, hogy árverésre bocsátja a cég impresszionista festménygyűjteményét, amely olyan mesterek alkotásait tartalmazta, mint Paul Cézanne, Pablo Picasso és Vincent van Gogh, a Christie's International és a Sotheby's Holdings aukciósházakkal vette fel a kapcsolatot ajánlatkérés céljából.

Kapott néhány ajánlatot, de egyikkel sem sikerült meggyőznie Hashiyamát, aki nem adta áldását a tranzakcióra. Mivel a vezérigazgató határozottan elutasította a gyűjtemény szétszedését, arra kérte a cégeket, hogy egymás között döntsék el, melyikük rendezheti meg az árverést. Az eseményen szerepelni fog Cézanne „Magas fák Jas de Bouff-ban” című festménye is, amelynek becsült értéke 12-16 millió dollárra tehető.

Az aukciósházak nem tudtak dűlőre jutni. Hashiyama végül azt javasolta nekik, hogy döntsék el a kérdést kő-papír-ollóval. Ahogy ő mondta: "mások számára valószínűleg furcsának tűnik, de úgy vélem, ez a legjobb módja annak, hogy két egyformán jó dolog között döntsünk".

Az aukciós házaknak egy izgalmas hétvége állt rendelkezésükre, hogy lebonyolítsák a nagy összecsapást. A Christie's impresszionista és modern művészeti részlegének nemzetközi igazgatója, Nicholas Maclean, ikerlányaihoz fordult tanácsért, akik szellemesen azt ajánlották, hogy „ollót” válasszanak, hiszen „mindenki arra számít, hogy a követ választják”. Ezzel szemben a Sotheby's megközelítése inkább a szerencsejátékra épült, és nem fektettek különösebb hangsúlyt a stratégiára. Ennek következményeként végül a papírt választották, így elmaradt a győzelem. Ezzel szemben a Christie's diadalmaskodott a versenyben, eladva a körülbelül 20 millió dolláros gyűjteményüket, amiből több millió dollár jutalék folyt be az aukciósháznak.