Milyen élmény az új Bruce Springsteen film? Mi már láttuk, és megosztjuk veletek a benyomásainkat! Ne feledjétek, csütörtöktől már a mozikban is megtekinthetitek!
Boncz Géza halálát a figyelmetlenség tragikus következményei okozták: "Amikor beléptem a kórházba, sajnos már nem ismerte fel azokat, akik körülötte voltak."
A film hűen visszatükrözi Bruce Springsteen Nebraska lemezének varázslatos korszakát, különösen azt az időszakot, amikor a rocklegenda otthonának intimitása mellett, egy kazettás magnóra rögzítette legfőbb, legszívszorítóbb dallamait. Miközben a zene születésének pillanatait követhetjük nyomon, valójában egy emberi lélek mélyreható önfelfedezésének folyamata bontakozik ki előttünk.
A filmet Scott Cooper rendezte, akinek egyebek mellett olyan alkotásokat köszönhetünk, mint a Halványkék szemek című thriller. Cooper rendezése erősen épít a kontrasztokra: csendes, intim jelenetek után hirtelen robban be a koncertzaj, mintha a film is ugyanazt a kettősséget élné meg, amit maga Springsteen. A színpadon ő a "Boss", az ikon, a mindenkit megmozgató erő, ám a privát pillanatokban egy megtört, depresszióval küzdő férfit látunk, aki próbál kapaszkodni abba, hogy valaha miért kezdett el zenélni. Ez a váltakozás - a csendes depresszió és a harsány rock közti ingázás - is teszi élvezetessé a filmet. És nemcsak Springsteen rajongók számára; nyilván, aki elviselni sem tudja a dalait, nem fogja bírni, de a film nemcsak a zenére épít, hanem egy érzékeny emberi történetet mutat be, amire mind a hírességek, mind a hétköznapi emberek könnyedén reflektálhatnak.
A Nebraska album Springsteen pályafutásának egyik legérdekesebb darabja, különös fényben tündököl. Bár nem ez volt az, ami világsikerhez juttatta, mégis kiemelkedik a többi lemez közül azzal, hogy egy minimalista, nyers, lo-fi hangzásvilágot képvisel, amelyet Springsteen szinte teljesen egyedül alkotott meg. A film, amely ezt a kreatív folyamatot bemutatja, a zenész belső küzdelmét örökíti meg: azt a meghatározó pillanatot, amikor a művész már nem csupán a közönség elvárásainak próbál megfelelni, hanem elsősorban saját magának írja a dalokat. A néző szemtanúja lehet annak, ahogy Springsteen eltökélten harcol azért, hogy megőrizze a számára fontos és őszinte hangzást, miközben ellenáll a zeneipar csillogó, de üres ígéreteinek, hogy a valódi értéket ne nyomja el a külsőségek bűvölete.
A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem próbál mindent megmagyarázni. Cooper nem alkalmazza a klasszikus zenés életrajzi filmek sablonjait; inkább párhuzamos idővonalon navigál, anélkül hogy a főszereplőt idealizálná. Helyette finoman szőtte a narratívát, lehetőséget adva a nézőnek, hogy saját maga rakja össze a mozaikot: a gyermekkori traumák, az apjával való megromlott kapcsolat, a változástól való félelem, és a hirtelen jött hírnév nyomasztó terhe. A kamera, ezzel együtt a néző, sokszor csupán csendben figyel, míg Jeremy Allen White részletes és árnyalt játékban mutatja be, mit érzett Springsteen abban a különleges pillanatban.
Jeremy Allen White teljesítménye egyszerűen lenyűgöző. A Mackó óta tudjuk, milyen mesterien képes érzékeltetni az emberi lélek finom rezdüléseit, de itt egy új szintet üt meg. White nem csupán Springsteent alakítja, hanem valóban átéli a szerepet: nemcsak a külső megjelenés, hanem a mimikája és a beszédstílusa is hitelesen tükrözi a karaktert. Minden mozdulatában és gesztusában ott rejlik a visszafogott feszültség, az a kimondatlan fájdalom, amely a rocklegenda életét is átjárhatta. A depresszió megjelenítése ritkán ennyire hiteles és nyers: nem mindig szavakba öntött, inkább egy csendes, fojtott szomorúságként van jelen.
Nem csupán White, hanem Jeremy Strong és Stephen Graham is kiválóan értik, mit igényel a film: nem a túljátszásra helyezik a hangsúlyt, hanem arra, hogy az érzelmek, amelyeket megjelenítenek, magukra vonják a néző figyelmét, még ha a párbeszédek nem is dominálnak mindig. Az élmény átadása így sokkal inkább az eljátszott érzések hitelességén múlik.
A látványvilág igazán egyedülálló. A film képei sötét és poros árnyalatokkal játszanak, ami tökéletesen illeszkedik a narratívához: vizuálisan tükrözi a lemez világának letisztultságát és melankóliáját. A zenei betétek is mesterien lettek megkomponálva: pont annyira jelen vannak, hogy ne terheljék túl a nézőt, de a rajongók számára mégis elég élményt nyújtanak. A legemlékezetesebb pillanatokban kapnak hangsúlyt: legyen szó akciódús jelenetváltásokról, amelyek egy zúzós koncertbe torkollanak, vagy egy érzelmekkel teli jelenetet kísérő dallamról.
A film nem Springsteen legnagyobb slágereinek filmje, hanem inkább az önismereté; nem a zenét, hanem a mögötte álló művészt és ami még fontosabb: embert vitték vászonra. Az emberi sebezhetőségről szól, a depresszióról, a félelemről, hogy a változás elsodorhat mindent, amit addig biztosnak hittünk. És közben mégis ott van benne az a makacs életvágy, ami mindig is Bruce Springsteen esszenciája volt: a kitartás, a hit abban, hogy ha elég őszinték vagyunk, abból valami igazán maradandó születik.
Ez a film nem csupán a rajongók számára készült. Még azok is, akik nem ismerik Springsteen munkásságát, könnyedén felfedezhetik, miért vált ez az ember annyira különlegessé a zenetörténetben. Nem csupán rocksztárként emelkedett ki, hanem emberi mivoltával, azaz a valódi érzelmeivel és tapasztalataival. A világ egyik legnagyobb ikonjaként igyekezett elkerülni a legenda terhét, miközben hű maradt önmagához.
