Anyagi szempontból nem engedhetem meg magamnak, hogy feladjam a színészetet.

Vicky Krieps üdvözli a rajongókat az 59. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál megnyitója előtt, 2025. július 4-én - Fotó: Gabriel Kuchta / Getty Images

A luxemburgi származású Vicky Krieps a Fantomszál című Paul Thomas Anderson-film révén vált világszerte ismertté. Azóta olyan sokoldalú szerepeket vállalt el, mint a M. Night Shyamalan által rendezett horrorfilm, az Idő, valamint Sisi császárné megformálása a Fűző című alkotásban. Ezen kívül Ingeborg Bachmann német írónő életét is életre keltette az Ingeborg Bachmann - Utazás a sivatagba című filmben. Napjainkban szinte lehetetlen olyan filmfesztivált találni, ahol ne tűnne fel legalább egy filmben. Bár a filmek minősége változó lehet, Krieps tehetsége mindig megkérdőjelezhetetlen, és folyamatosan lenyűgöz minket színészi játékával.

Karrierje és magánélete terén számos tudatos döntést hozott: megőrizte az eredeti akcentusát, a Fantomszál című film után nem vállalt el nagy költségvetésű amerikai produkciókat, és néhány éve külön utakon folytatta gyermeke apjával, Jonas Laux német színésszel.

Az idei Cannes-i Filmfesztiválon debütáló Love Me Tender című film középpontjában egy merész és szokatlan döntést hozó nő áll. Clémence, aki eddig sikeres ügyvédként dolgozott, úgy dönt, hogy otthagyja a jól menő karrierjét, hogy íróvá váljon. Ez a lépés önmagában is kihívások elé állítja, de a helyzet még bonyolultabbá válik, amikor bevallja férjének, hogy a különválásuk előtt és után is nőkkel élt. A férfi számára ez a felfedezés elviselhetetlen, és mindent megtesz, hogy megakadályozza, hogy Clémence bármilyen módon kapcsolatba léphessen közös, általános iskolás korú gyermekükkel. Ha mégis találkozhat, akkor csak szigorúan ellenőrzött körülmények között, felügyelő jelenlétében.

A "Love Me Tender" nem csupán egy fikciós mű, hanem Constance Debré francia író életrajzi regényének adaptációja. Debré egy sikeres ügyvéd volt Párizs szívében, de a magánéletében a férje hasonlóan megnehezítette a dolgait, különösen a gyerekfelügyelet kérdésével. Azóta Debré három különböző könyvben dolgozta fel ezt a nehéz időszakot (Play Boy, Love Me Tender, Nom), és Anna Cazenave Cambet filmje a középső kötetet ülteti át a vászonra.

Debré munkái közül egyik sem érhető el magyar nyelven, és a Love Me Tender sem kerül bemutatásra a hazai mozikban. Ennek ellenére a Karlovy Vary-i fesztivál során lehetőségünk nyílt arra, hogy más újságírókkal együtt beszélgetést folytassunk Vicky Kriepsszel, aki a rendezvény keretein belül életműdíjat is kapott. Krieps lelkesen osztotta meg velünk gondolatait a coolságról, a szerepekre való felkészülés folyamatáról, arról, hogy melyik film indította el a karrierjét, valamint arról, hogy miért hallgattak el bizonyos kritikusok a Fantomszál megjelenése után.

"Sosem éreztem magam igazán menőnek" - mondta, miközben a színpadon átvette a díját. Vajon mi járt a fejében ebben a pillanatban?

Azt csinálok, amit akarok, azt mondok, amit akarok, ez talán cool. Amikor iskolába jártam, egyáltalán nem voltam cool. Gimnáziumban főleg nem voltam cool. Nem szekáltak, nem közösítettek ki, de sosem sikerült beilleszkednem. Pedig nem próbáltam szándékosan kilógni, szívesen beilleszkedtem volna. Egyszer gimiben nyakkendőben mentem iskolába, egyszerűen csak tetszett mint ruhadarab, és nem értettem, miért nem hordják többen. Az osztályban aztán rögtön azt hitték, hogy leszbikus vagyok. Hogy mi a cool, és mi nem az - mind egy illúzió. Próbáltam ezekkel a dolgokkal nem foglalkozni.

Ez hogyan tud megjelenni a színészi munkájában?

Szerintem sok színész gyermekkora tele van traumákkal, és talán éppen ezért választják ezt a pályát, hogy valamilyen módon meggyógyítsák magukat. Az igazi kérdés viszont az, hogy mennyit hajlandók őszintén megosztani a közönséggel. A nézők csak azt látják, hogy valaki küzd és szenved azért, hogy felnőttként egészséges személyiséggé váljon. Ahhoz, hogy valóban önmagad lehess, gyakran át kell élned a fájdalmat. A tehetséges színész filmről filmre levedli a bőrét, és megnyitja a lelkét, hogy a szenvedésén keresztül betekintést nyújtson a valódi énjébe. Ez a folyamat azonban nem a "cool" imázs kialakításáról szól; sajnos sokan összekeverik ezt a kettőt, főleg a közösségi média világában. Az ott megjelenő önértékelések és a hírességekről szóló mesék gyakran valóságtalanok, hamis kitalációk. A hírességek sokszor egyetlen szerepbe ragadnak bele: a híresség szerepébe.

Mennyire képes a valódi énje felszínre törni, amikor egy létező személy bőrébe bújik?

A "Love Me Tender" megformálása komoly kihívás volt számomra, de végül úgy döntöttem, hogy nem készülök fel előre. Arra törekedtem, hogy a Vicky Krieps által megtestesített karakter ne csupán egy rutinszerű gyakorlat legyen. Nem szeretném, ha a munkám végén csupán annyit mondanának, hogy ügyesen megoldottam a feladatot, mint valaki a 18. századból, vagy hogy a stílusom olyan, mint Ingeborg Bachmanné. Mert ha így tennék, akkor az a mély átalakulás, amiről korábban beszéltem, teljesen elmaradna. A színészeknek kétféle elméje van: az egyik mindig a feladat megoldásán dolgozik. Amint megtudom, hogy Sisit kell játszanom, elkezdek mindent magamba szívni, ami a témához kapcsolódik. Constance Debré könyvének elolvasása után tudtam, hogy a perspektívám Párizsra egészen megváltozik; nyitottabb leszek a benne ábrázolt leszbikus értelmiségi közeg iránt, és sokkal tudatosabban figyelem a város utcáit és helyszíneit.

A színészek másik agya gyakran éppen azt a folyamatot igyekszik gátolni, amely lehetővé tenné az autentikus kifejezést. Ingeborg Bachmann esetében például nem hallgattam meg a beszédét, és nem is készültem fel különösebben. A film premierje után a testvére odajött hozzám, és megkérdezte, honnan tudtam, hogyan is beszélt Ingeborg. Ha nem készülök fel alaposan egy szerepre, akkor teret adok annak, hogy valami más lépjen a felkészülés helyébe. Ez olyan, mint a zene: minden hang precízen meg van tervezve, de léteznek olyan kiemelkedő zenészek, akik úgy játsszák ezeket a dallamokat, hogy azonnal megismerjük őket. Valami különleges megkülönbözteti őket, ami felett nem teljesen van hatalmuk. A színészek esetében is hasonló a helyzet; beengedünk egy olyan tudást, ami nem teljesen a miénk, de mégis formál minket.

Constance Debré megjelenése megkapóan karakteres: bőrdzsekijével és borotvált fejével azonnal magára vonja a figyelmet. E különleges külső nem csupán stílusbeli választás, hanem egyfajta identitásformáló folyamat is. Az átalakulás, amit ez a megjelenés hozott, valószínűleg mélyebb hatással volt rá, mint csupán a fizikai változás. A bátorság, hogy egyedi módon fejezze ki magát, és az ezzel járó társadalmi reakciók új perspektívába helyezhették a világot, amelyben él. Az emberek sokszor a külsőségek alapján alkotnak véleményt, így a borotvált fej és a bőrdzseki egyfajta pajzsként is szolgálhatott, amely mögött a valódi énjét rejtette el vagy éppen ellenkezőleg, felerősítette azt.

Nehéz dolog, mert a legnagyobb félelmem az, hogy csupán egy imposztor vagyok. Miután részt vettem néhány vetítésen, találkoztam olyan emberekkel, akik ugyanabban a szakmai körben mozognak, mint ő. Ők azért jöttek el megnézni a filmet, mert kételkedtek abban, hogy Vicky Kriepsszel valóban működni fog a dolog. A film után viszont azt mondták nekem, hogy Debré lelkét sikerült hitelesen megragadni. Ismételten átadtam magam egy kényelmetlen és ismeretlen élménynek. Megnyitottam a szívemet valami előtt, ami fokozatosan átveszi az irányítást. A ruhában viszont én is tele voltam kétségekkel, hogy vajon sikerülni fog-e. De végül sikerült, sőt, olyan természetes volt, mint a levegő. A nőkkel való kapcsolatom sosem ment eddig olyan mélyre, de úgy éreztem, hogy a vonzalom egy univerzális jelenség: nem számít, hogy nővel vagy férfival osztom meg az intimitást, a lényeg, hogy emberi melegséget adunk egymásnak. Amikor így tekintettem a helyzetre, már magától értetődővé vált minden.

A mai világban szinte lehetetlenség elkerülni az információáradatot, amely körülvesz minket. Mindenhol adatokat, híreket és véleményeket találunk, ami gyakran zavaró lehet. Ön hogyan vélekedik erről a jelenségről?

Teljes mértékben osztom a véleményedet. Küzdök azzal, hogy a szakmai elvárások miatt muszáj jelen lennem a közösségi média világában. De végső soron egy dologra jutottam: leszarom. Szabadon mondom, amit gondolok, és nem izgat, hogy hányan reagálnak rá, vagy hogy jönnek-e a lájkok. Az sem foglalkoztat, ha nem a "megfelelő" módon viselkedem. Hiszen a harc ezen a téren csak újabb feszültségeket szül, emlékszem, volt egy év, amikor nem volt telefonom, és az csodálatos élmény volt. Most viszont úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy ez az egész elrontsa a napjaimat.

A mesterséges intelligencia iránti viszonyulásom sokrétű és összetett. Egyrészt lenyűgöz a technológia fejlődése és az a potenciál, amelyet a mesterséges intelligencia magában hordoz a mindennapi életünk javítására. Az automatizálás, az adatfeldolgozás és a problémamegoldás terén nyújtott lehetőségek elképesztőek. Másrészt azonban fontosnak tartom, hogy kritikusan álljunk hozzá a mesterséges intelligencia alkalmazásaihoz. A etikai kérdések, mint például az adatvédelem, a döntéshozatali átláthatóság és a munkahelyek jövője, mind olyan aspektusok, amelyeket figyelembe kell venni. A mesterséges intelligencia fejlődése nemcsak technológiai, hanem társadalmi és gazdasági hatásokkal is jár, ezért szükséges a felelős és tudatos használat. Összességében tehát a mesterséges intelligencia iránti viszonyulásom egyensúlyt keres a lehetőségek kiaknázása és a felelősségteljes alkalmazás között. A jövőt formáló eszköznek látom, amely megfelelő irányítással és etikai keretek között jelentős pozitív változásokat hozhat.

Csak egyetlen életem van. Nem pazarolhatom az energiámat olyan dolgokra, amelyek mások számára fontosak. Akik ezt értékelik, azoknak megvan a joguk, hogy a mesterséges intelligenciát magukénak tudják. Én inkább egy valódi fát választok, mert az sokkal inkább lenyűgöz és inspirál.

Korábban azt mondta, hogy a Love Me Tenderben játszott szerepe volt a legnagyobb kihívás, amivel a karrierjében szembe kellett néznie. Miért pont ez?

Először is, az alaphelyzet rendkívül súlyos. Egy anya, aki nem lehet a gyermekével, olyan fájdalmat él át, ami szavakkal nehezen kifejezhető. Másodsorban, a főszereplő helyzete megdöbbentően nyomasztó: egyetlen rossz lépés, egy apró, téves irányválasztás, és örökre elveszítheti a kicsinyét. A film során ez a karakter képtelen szabadon kifejezni az érzéseit; nem reagálhat úgy, ahogy a szív diktálná. Nem ordíthat senkivel, hogy hogyan merészelik elvenni tőle a gyermekét. Harmadszor, a főszereplő fájdalmának mélysége annyira univerzális, hogy ha valaki megpróbálja átlépni a társadalom által kijelölt határokat, hihetetlen mértékű büntetést szenved el: magányra ítélik.

Ha így cselekszünk, a család is elítél minket. A családi vagyon gyarapítása elengedhetetlen, ez a világ rendje. Több pénz, több lehetőség: lakás, autó, gyerekek. Ehhez ragaszkodunk, nem térhetünk el az úttól. Ha mégis eltérünk, a következmények súlyosak lehetnek. A filmben a férj éli át ezt a dilemmát, de szerintem ez egyetemes jelenség: a társadalom nem bocsát meg, ha hátat fordítasz neki. Számomra ez a szerep különösen megterhelő volt. Ki mertem mondani a gyerekeim apjának, hogy kedvellek, de nem szeretlek, és hogy mindenkinek a saját útját kell járnia. Ennek következményeként hideget-meleget kaptam.

A film készítése nem csupán érzelmi megpróbáltatás volt, hanem igazi kihívás is. Az idő szoros volt, a költségvetés pedig szűkös, így minden percet ki kellett használnunk. A nyári jelenetek felvételekor a hideg fújtatása szinte elviselhetetlen volt. Rengeteg éjszakát áldoztunk a munkára, és két hónap elteltével annyira kimerültem, hogy szinte egy szanatórium kényelmes ágyában álmodoztam. Ez a helyzet manapság az európai független filmek világában. Minden egyes ilyen alkotás mögött ott rejlik egy szenvedélyes lélek, aki térden állva, könyörögve vágott neki Santiago de Compostelának, hogy megvalósíthassa álmát.

Francia, német és angol nyelven is szerepelt már filmekben.

Imádom a különböző nyelveket. Több nyelven is beszélek, szóval nem nehéz más nyelveken megszólalni. Elég korán eldöntöttem, hogy nem fogom eltüntetni az akcentusom, ha valakinek nem tetszik, akkor így járt. Korábban mindig azt mondták nekem, hogy csak tökéletes franciával kaphatom meg ezt vagy azt a szerepet. Aztán játszottam a Fantomszálban, és onnantól kezdve mindenki csendben maradt.

Filmrajongónak tartja magát?

Elvarázsolnak a filmek. Nyolcéves koromban találkoztam Jean Cocteau csodálatos alkotásával, A szép és a szörnyeteggel. Azután egy különös érzés fogott el: vágyakoztam arra, hogy része legyek ennek a mágikus világnak. De nem a főszereplő szerepére vágytam, hanem arra, hogy én legyek az a kéz, amely a gyertyát tartja. Mélyen érdekelt, hogyan lehet megalkotni egy olyan univerzális teret, ahol az ilyen csodák életre kelhetnek.

Képzelje el, hogy egy napon úgy dönt, leteszi a színpadi álarcot, és búcsút int a reflektorfénynek. Milyen érzés lenne számomra, ha a színészetet hátrahagyná?

Egyszer nagyon vágyom arra, hogy más utat válasszak. Jelenleg azonban a pénzügyi helyzetem nem engedi meg, hogy ezt megtegyem. A Fantomszál után meghoztam a döntést, hogy nem leszek többé a siker hajszolója. Leszálltam a buszról, és ez a jármű tovább haladt nélkülem. A kapcsolatunkban én voltam az egyedüli kenyérkereső, ami azt jelentette, hogy folyamatosan dolgoznom kellett. Büszke vagyok arra, amivel keresem a kenyerem, de ez azt is jelenti, hogy nem állhatok meg. Még nem sikerült annyi tartalékot felhalmoznom, ami megnyugtató biztonságot nyújtana, de nagyon szeretném, ha így lenne. Akkor talán lemondhatnék a színészetről, és írhatnék egy forgatókönyvet – ki tudja, mit tartogat még számomra az élet. Annyi minden van még bennem, ami csak arra vár, hogy kibontakozhasson.