A tengeribetegség sem állhatott meg Nelson admirális vakmerő vállalkozásaiban.

Az angol tengerészek a tenger törvényére hivatkozva döntöttek úgy, hogy elfogyasztják társukat.

A Trafalgar-i csata a tengeri hadviselés annál a szakaszán tűnik ki, amely a napóleoni háborúk utolsó jelentős tengeri összecsapását jelenti. 1805. október 21-én a brit flotta, Horatio Nelson admirális vezetésével, 27 sorhajóból álló erővel nézett szembe a francia-spanyol koalíció 33 hajójával. Ezzel az ütközettel I. Napóleon terve, hogy Angliát megszállja, végleg meghiúsult, és e győzelem nem csupán a csata kimenetelét formálta meg, hanem több mint egy évszázadra megszilárdította a brit tengeri dominanciát. E hatalom lehetővé tette a britek számára, hogy birodalmukat folyamatosan építsék és megőrizzék, így a 19. század valóságosan az ő uralkodó időszakukká vált.

Bár a körülmények nem éppen London javára alakultak, az angol korona csapásai már korábban megkezdődtek. Mindössze húsz évvel Trafalgar előtt elveszített 13 észak-amerikai kolóniáját, és ráadásul a francia rivális szövetséget kötött a volt gyarmatokkal. A franciák a Karib-tengeren is igyekeztek megerősíteni pozícióikat a britek kárára, de amikor 1782 áprilisában Jamaica brit birtokának elfoglalására indultak, a brit flottának sikerült áttörnie az ellenséges hajók vonalát a Iles des Saintes közelében. Sir George Rodney parancsnoksága alatt a brit erők végül sikeresen visszaszorították a francia támadást, kényszerítve őket a menekülésre.

Denis Dighton: Nelson eleste a trafalgari csatában (19. század eleje).

Az 1802-es amiens-i békét követően sokan hittek abban, hogy a két nagyhatalom kiegyezésével Európában beköszönt a béke korszaka, ám a remény illúzió maradt, a megállapodásokat egyik fél sem tartotta be. Hamar kiderült, hogy a színfalak mögött a béke csupán fegyverszünetet jelentett: alig egy év elteltével ismét fellángolt az ellenségeskedés Franciaország és Anglia között.

Napóleon ambíciója az volt, hogy az Atlanti-óceán nyugati szegletében egyesítse a francia és a spanyol flottát, hiszen ezzel az erőfölénnyel már biztosíthatta volna a Csatorna feletti dominanciát. 1805 elején, miután a franciák sikeresen megszöktek Toulonból, elkeseredett hajszába kezdett az ellenség. Augusztusra Pierre Charles Silvestre de Villeneuve francia altengernagy egy gyenge próbálkozást tett a Csatorna irányításának megszerzésére, ám a kudarc után inkább a déli vizek felé vette az irányt, és Cadiz felé navigált.

Horatio Nelson, a brit haditengerészet legendás admirálisa, a 18. század végén és a 19. század elején vált világhírűvé. 1798 és 1799 között vívta a legemlékezetesebb csatáit, amelyek során kiemelkedő stratégiáival és bátorságával a brit flotta élén állt. Nelson nem csupán katonai sikereivel, hanem karizmatikus személyiségével is sokakat lenyűgözött, így neve összefonódott a tengeri hősiességgel és a hazáért való küzdelemmel. A híres Abukir-öböli csata során aratott győzelme a brit tengerészet fölényét bizonyította, míg Trafalgar-i csatája örökítette meg nevét a történelem lapjain. Nelson öröksége ma is él, és a tengerészeti taktika tanulmányozásának alapköve maradt.

A már az idegösszeomlás határán egyensúlyozó, Nelson-fóbiától gyötrődő Villeneuve Cadizban értesült arról, hogy Napóleon eltávolítja őt a posztjáról. Az idő sürgetett, és Villeneuve szívében egyre inkább nőtt a nyomás, mert tisztában volt vele, hogy ha nem cselekszik azonnal, katonai karrierje pillanatokon belül véget érhet.

Az egyesült francia-spanyol flottának október 19-20-án indult el a hajóhad Cadizból, tele reménnyel, hogy sikerül elkerülniük a nyílt ütközetet az angol haderővel. Másnap a brit zászlóshajón, a Victoryn álló őrszemek észrevették az ellenséges flotta siluettjét, amely 9 mérföldre (14,5 kilométerre) tartózkodott. A természet azonban nem volt kegyes: a gyenge szél miatt hat órába telt, mire a két hajóhad elérte a lőtávolságot. Az összecsapás elkerülhetetlenné vált, és a háború szele már a levegőben vibrált.