Ukrajna ma egy csendes, sötét táj, ahol a szenvedés és a félelem árnyéka mindent beborít.

Az ellenzéki és a kormánypárti mesterséges intelligencia belép a kocsmába

A lakosság véleménye már régóta nem számít, senki sem kérdezi meg őket. De akkor hogyan is közelítsünk a háború témájához? Nem, nem az ukrán békéről beszélek, mert ott sosem volt valódi béke. Generációk nőttek fel Kelet-Ukrajnában úgy, hogy számukra a fegyverek és a robbanások mindennaposak. Ez a konfliktus nem csupán három éve indult; a háború valójában mindig is jelen volt. Főhősünk ezt mondja, és éppen ez a probléma: ha továbbra is megmaradunk a háborús retorikánál, anélkül hogy tükröznénk a valóságot, a harc folytatódik.

Amikor az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején bejártam Ukrajna varázslatos vidékeit – Odesszától Lembergen át Beregszászig – rengeteg élményt gyűjtöttem, amelyek mély nyomot hagytak bennem. Az ott látottak, amelyeket a Rongyos ékszerdoboz című könyvemben is megörökítettem, megerősítettek abban, hogy a háború és a fegyverek csak szenvedést hoznak egy ilyen gazdag kulturális örökséggel rendelkező, többnemzetiségű országban. Ukrajna állami struktúrája már évtizedek óta inkább diffúz, mintsem szilárd; a helyi oligarchák manipulálják a lakosságot, mintha csak egy hatalmas sakkjátszma részei lennének. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy miközben Bukovinán és Kárpátalja csodás falvait járom, a Pop Iván hegyén vagy a Tisza partján üldögélve, ahol a természet és a történelem sebekkel teli tája tárul elém – egyszer csak az írók, művészek és politikai vezetők azt fogják követelni, hogy még több fegyver érkezzen ebbe a már így is megviselt országba. Hogy éveken át harsogjanak a tüntetések, mintha a háború lenne a megoldás, miközben a béke és az együttélés lehetősége egyre távolabbra kerül.

Ezen a dehumanizált tájon, ebben a dehumanizált világban pár évtizede még koncentrációs táborok, munkatáborok működtek. Tragikus és reménytelen volt a falvak világa. Odesszában, Csernovicban és Lembergben meglátogattunk minden zsinagógát, láttunk minden, a kárpátaljai zsidóság kiirtásáról szóló emlékművet, amit összepisiltek a lakótelepi kutyák, és jártunk a véres övezetben, Kamenyec-Podolszkijban. Megnéztünk minden lengyel katolikus templomot, minden örmény és ortodox templomot. Az egyik lembergi templomban szakadt fotókon halottak arcát láttuk, akik 2014-ben, a Majdan idején haltak meg. Százezrek menekültek el innen a Monarchia felbomlása után, vonatban és kocsin vitték el és cserélték ki a lakosságot egyik napról a másikra a Szovjetunióban.

Azért indultam útnak, mert nagymamám a técsői járásban, Úrmezőn született. Gyerekkoromban számtalan szép mesét hallottam Úrmezőről. Egyik felmenőmről, Novák Endréről nevezték el az ungvári kórházat. Ungvári rokonaink révén alulnézetből láttuk, mi történik Ukrajnában. Mára a mostani háború következtében maradék rokonaim is eljöttek Kárpátaljáról, és beszámoltak arról, hogyan fogdossák össze a háborúra a bujkáló lakosságot, és hogyan sodródik bele az egész ország a keleti országrészt érintő konfliktusba.

Ukrajna ma csendben szenved. A félelem és a fájdalom uralja a mindennapokat, épphogy csak a csatatér moraja hallatszik, de eufóriának nyoma sincs. Az emberek szívében nem lobog a háborús lelkesedés, mindannyian tisztában vannak azzal, hogy az európai integráció csak illúzió, egy mese, amely elhalványul a valóság súlya alatt. Az emberek magukra maradtak, a csatatér pedig egyedülállóan üresen tátong. Ukrajna lélegzetvétel nélkül, lélegeztetőgépre kötve vegetál. Kiszolgáltatottá vált, és úgy tűnik, hogy a remények már rég eltűntek. Az erőszakos felfegyverzés, amely az ország utolsó tartalékait is megfeszíti, talán nem a megfelelő válasz. Az Európai Unió ígéretei és hamis reményei inkább csak növelik a frusztrációt, és sokak szemében népszerűtlenné válnak. Az, amit mi segítségnek és emberségnek hiszünk, lehet, hogy valójában a mindennapok tragédiáját mélyíti el. Lehetséges, hogy ezek a hitegetések és a háborús retorika éppen azt veszélyezteti, ami a legfontosabb: az ukrajnai emberek jogát egy normális élethez, a mindennapi normákhoz. Az életük alapvető értékeinek eltűnése már nem csupán egy távoli félelem, hanem a valóság keserű következménye.

Az egyetlen eredménye ennek a harcnak, hogy a hagyományos hírek helyett ismét regényekből és dokumentumfilmekből tájékozódhatunk Ukrajna mindennapi életéről. Nemrégiben belemerültem egy olyan regénybe, amely Kelet-Ukrajnában, Donbaszban és Harkivban játszódik, és pontosan rávilágít arra, mennyire értelmetlen és brutális ez a konfliktus. Ráadásul a helyzet annyira összekuszálódott, hogy már azt sem tudjuk megkülönböztetni, ki az ukrán és ki az orosz a harcban.

Szerhij Zsadan 2017-ben megjelent regénye, eredetileg "Internátus" címmel, egy olyan felkavaró történetet tálal, amely a 2014-es Majdan eseményeiről és az Oroszország elleni ukrán ellenállás véres pillanatairól szól. Érdekes megemlíteni, hogy a könyv a csernovici Meridián Kiadónál látott napvilágot, amely Paul Celan nevéből ered. Ez a fiatal, modern irodalmi kiadó a román avantgárd és szürrealista művészetre építve, Celan híres holokausztesszéjének szellemiségét hordozza magában. Celan munkái a 1960-as években a nyelv radikális újraértelmezésével és metaforákkal foglalkoztak, amelyek a második világháború és a holokauszt borzalmaira reflektáltak, új utakat keresve az irodalom jövője felé. Zsadan regénye földrajzilag is összekapcsolódik ezzel a hagyománnyal, hiszen a történet színhelye – a diákotthon hőseinek otthona – egy végletekig kizsigerelt, militarizált város, ahol a szereplők a "senkiföldjén" bolyonganak, a celani meridián szellemében.

A város itt nem egy konkrét helyszín, hanem inkább egy metaforikus tér, amelyben az idő és a fizikai határok eltűnnek. Ukrajna, már Paul Celan költészete óta, különleges és tragikus helyet foglal el a Szovjetunión belül, egy olyan tér, ahonnan 1948-ban Bukarestbe menekült. A "senkiföldje" fogalma a holokauszt borzalmait és a háború utáni szovjet-ukrán munkatáborok dehumanizált táját idézi fel. Ezen a téren helyezkedik el Herta Müller Nobel-díjas regénye, a Lélegzethinta (2009), amely szintén az "ukrán" sztyeppén játszódik. Müller több esszéjében is reflektál Celan műveire és annak radikális nyelvi felfogására, kutatva a dehumanizált emberi lét ábrázolásának lehetőségeit, és azt, hogyan képes a lakosság túlélni a táborok kegyetlen valóságát.

A háború elbeszélése olyan feladat, amely nem csupán a szavak összefűzéséről szól, hanem a lélek mélyére való betekintésről is. Az író feladata háború idején nem csupán a valóság ábrázolása, hanem a fájdalom és a szenvedés hangjának megörökítése is. Celan abszurdig vitt, lecsupaszított nyelve egy újfajta kifejezési formát teremt, amely képes visszaadni a háború által generált zűrzavart és értelmetlenséget. Szavak helyett a hiány és az elhallgatás, a sebek és a csend lesznek a főszereplők. Egy disztópikus városrajzban, ahol az idő és tér határai összemosódnak, a bolyongó antihős a romok között keresi a saját identitását. Zsadan világában a mindennapi élet a háború árnyékában zajlik, ahol a létezés maga is egyfajta túlélési küzdelem. Az antihős nem csupán a külső ellenségekkel, hanem a belső démonaival is harcol, miközben a város nyomasztó atmoszférája mindent elborít. A háború története tehát nem csupán a konfliktusok és csaták leírása, hanem az emberi lélek legmélyebb rétegeibe való leásás. Az író feladata, hogy ebben a kaotikus világban megteremtse a remény foszlányait, még akkor is, ha a kifejezések gyakran megcsúfolják a valóságot. Az abszurd nyelv és a disztópikus képek találkozásából egy új, egyedi narratíva születik, amely képes a háború poklának árnyékában is meglátni az emberi szív fényét.

A diákotthon, mint sok háborús motívum az irodalomban, a túlélés apró részleteire irányítja a figyelmet, miközben a civil lakosság hangját adja meg, és egy iskola falai között bontakozik ki a történet. A helyi és egyetemes emberi kiszolgáltatottság érzete keveredik, hiszen a válság idején az etikai normák felfüggesztődnek, az emberi kapcsolatok megbomlanak, és a tűrés határai kitágulnak. Az antihős, aki el szeretné kerülni a háborús helyzetet, végül maga is cselekvő alakká válik, hiszen a konfliktus elkerülhetetlenül belép a mindennapjaiba. A regény világában senki sem húzódhat vissza az események elől, mert a háború mindannyiuk életébe betör. Ráadásul a belépési küszöb is homályos: senki sem mondott igent a harcra, a küzdelem egyfajta kényszerűségként jelenik meg. Zsadan műve a Majdan idején játszódik, ám a tér és az idő kereteit kitágítja, így túllép a realista háborús irodalom hagyományain. Nem keres pozitív hőst, és nem állítja a középpontba az ukrán felszabadítók hősies harcát. Az ábrázolás középpontjában az értelmetlen és gyökértelen konfliktus áll, amely lehetetlenné teszi, hogy egyértelműen megkülönböztessük az ukrán és orosz megszólalókat.

Valahol Kelet-Ukrajnában él egy Pása nevű tanár. A városon kívüli horizont a sztyeppe. Az utcák és házak egy szürke és kiismerhetetlen labirintussá válnak. Különösen nyomasztó a háromszáz oldalas regényben, hogy sosincs fény. A háborúnak se oka, se következménye sincs; az emberek, akik a háborút "cselekszik", teljes fogalmatlansággal és céltalanul cselekszenek a puszta életben maradás reményében. Tűrnek vagy lázadnak, de a kettő ugyanaz. Katonák uralják a köztereket, a házak sarkát, egyezkednek a civilekkel, vagy parancsolgatnak, ez is változik. Nincs ideológia és gondolat (ahogy a főhős ezt többször megfogalmazza), a regény egy utópia világába vezeti az olvasót.

Az emberi kapcsolatokra éppúgy hatással van a sors, mint a házakra. A távoli horizont egy kopár, füstölgő sztyeppe látványát nyújtja, ahol megismerjük Pása családját, akik a vasútállomás közelében élnek, egykori német hadifoglyok által emelt otthonukban. Főszereplőnk, a harmincas évei közepén járó, fáradt és rezignált tanár, éppen a diákotthonba indul, ami valójában egy zárt intézmény, nem csupán egy hagyományos diákotthon. Ő már régóta nem követi a híreket, a tévé zümmögése hidegen hagyja, és nem foglal állást semmiben; a világ eseményei számára távoli és lényegtelenek. Ezzel szemben apja, aki már csak egy székre roskadva tölti napjait, állandóan veszekedik vele, tele feszültséggel és dühvel. Később kiderül, hogy a vasútállomást és a városrészt nemrégiben az ukrán katonák foglalták vissza az oroszoktól, de a történelem ezen fejezetei éppúgy megfordulhatnak, mint az emberek sorsa.

A táj szürke, mintha a világ színei megfakultak volna a fájdalom súlya alatt. Szürke és sebes, ahogyan az emberek is rejtett sebeket cipelnek magukkal, testükben és lelkükben egyaránt. Vér csorog, a lélek kiürült, mintha a fájdalom mérge már mindent elborított volna. Az utca frontvonal, az otthonok, az óvodák és a közösségi terek falai között is dúl a harc. Mindenhol megszállás, hol az egyik, hol a másik országbeli katonák uralkodnak. Ellenőrzőpontok nőnek ki a földből, a civileket vegzálják, míg a férfiak már mind a seregben vannak, így csak nők és gyerekek kóborolnak az utcákon, szorongva keresve a menedéket, amit sehol nem találnak, vagy éppen ad hoc parancsra várva. Pása végül áthatol az ellenőrzőpontokon, míg el nem éri az internátust, ahol talán egy kis nyugalomra lelhet, de a háború árnyéka mindig ott lebeg felette.

A regény egyedi és megrázó képet fest a mai ukrán mindennapokról: az ablakok üvegén a füst és a hamu nyomai látszanak, a levegőben az égett anyagok bűze terjeng. Január hideg esője mindenütt áztatja a világot, miközben az otthontalanság és a céltalanság érzése mindent áthat. Az "otthon" fogalma itt mindig is sebekkel teli volt, hiszen minden orosz vagy ukrán invázió újabb fájdalmas csapásokat mér rá. A civil ellenállók bátor tettei, a gyújtogatások közepette a sár és a bombák szaga keveredik az utcákon. Az üzletek kirakatai kiégnek, az üvegek pedig betörnek, mintha a világ is feladta volna a harcot. A könyv végén a képsorok megdöbbentő záróakkordja érkezik: "Az utcákon katonák sokasága vonul. Rejtély, honnan érkezett ennyi ember. A járdán lépdelnek, tüzet gyújtanak, a lángok körül melegednek. Egyesek csoportosan, mások magányosan járják az utakat; van, aki fegyverrel, míg mások üres kézzel." E sorokban a háború súlyos valósága és az emberi lélek küzdelme egyaránt megjelenik, egy nemzet fájdalmát és reményét tükrözve.

A szerző író, műfordító, kritikus, egyetemi oktató.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.