Végre újra belevágtam a randizás izgalmas világába, de valami furcsa érzés kavarog bennem.
Huszonhét éves vagyok, és eddig két komoly kapcsolatom volt. Az első még tinédzserként kezdődött, és majdnem négy évig tartott. Akkoriban minden olyan intenzív volt, tele felfedezéssel, új élményekkel és az első szerelem varázsával. A szakítás persze fájt, de tudtam, hogy az élet megy tovább.
A második kapcsolatom már sokkal érettebb volt, és akkor tényleg elhittem, hogy hosszú távra szól. Minden jól működött, legalábbis egy darabig, aztán valahogy lassan széthullottunk. Az érzések elhalványultak, és végül kimondtuk, hogy ennek vége.
Eleinte kifejezetten jól esett a szabadság, hogy a magam ura lehetek, nem kell alkalmazkodni senkihez. Ez különösen jól jött, mert nagyon rapszodikus a munkám, van, amikor csendesebb, máskor meg szinte három napig egyfolytában dolgozom.
Szóval, igazán jól esett, hogy nem voltak elvárások, se dráma, csupán én és az életem, ahogy éppen zajlik. Azonban idővel kezdett hiányozni valami. Nem annyira a párkapcsolat, inkább az az intimitás, az a különleges kötelék, amit csak egy igazán szoros kapcsolatban lehet megtapasztalni. A barátaim többsége már elköteleződött, van, ahol a gyerekek is megjelentek, és ez a helyzet elkezdett más színben tűnni fel előttem.
Természetesen próbálkoztam az ismerkedéssel. Akadtak apróbb kalandjaim, néha voltak randevúk is, de igazán tartós kapcsolat sosem bontakozott ki. Valahogy mindig ott bujkált bennem egyfajta közöny, mintha képtelen lettem volna igazán lelkesedni bárki iránt.
Vagy lehet, hogy nem a megfelelő embert kerestem eddig. De egyre inkább foglalkoztat az a gondolat: mi van, ha nem a lányokban van a hiba, hanem bennem?
Most végre rátaláltam valakire, aki igazán megfogott. Egy baráti összejövetelen találkoztunk először, és már az első pillanattól kezdve szinte azonnal összhangba kerültünk. Intelligenciája, kedvessége és humorérzéke lenyűgözött, ráadásul a külseje is teljesen elbűvölő. Azóta többször is összefutottunk, és a hangulat mindig könnyed és természetes közöttünk. Elvileg minden adott ahhoz, hogy ez működjön. Mégis, valami hiányzik, ami miatt nem érzem teljesen azt, amit kellene.
Nem arról van szó, hogy elutasítanám vagy hogy ne vonzana. Inkább arról van szó, hogy az a szenvedélyes, mindent elsöprő érzés, amit elvárnék magamtól, hiányzik. Van bennem vágy, de amikor a cselekvésre kerülne a sor, valami megakad. Ez az ellentmondás összezavar, és egyre inkább kényelmetlen helyzetekhez vezet.
Lehetséges, hogy a probléma vele van? Talán ő nem az a személy, akivel igazán szeretnék jövőt tervezni, és ezért nem érzem a vágyat egy közös élet iránt. Vagy lehet, hogy az én változásaimról van szó? Elképzelhető, hogy én magam metamorfózison mentem keresztül?
Ez a téma mostanában egyre inkább foglalkoztat. Az előző kapcsolataim során minden magától értetődő volt e tekintetben, sosem éreztem problémát a vágyakozással. De vajon mi történhetett velem az elmúlt évek során? Talán valami megváltozott bennem? Lehetséges, hogy már nem úgy működöm, ahogyan régen?
Lehet, hogy csak időre van szükségem. Három év egyedül hosszú idő, és talán túlságosan is beleszoktam a saját kis univerzumba, így most nehezen találom meg a bátorságot, hogy újra megnyíljak valaki előtt. Lehet, hogy nem a lánnyal van a probléma, hanem azzal, hogy én még nem állok készen. Az is elképzelhető, hogy az érzelmeim most másképp működnek, mint ahogy korábban megszoktam.
Jelenleg nem szeretnék semmilyen végleges döntést hozni. Időt adok magamnak, hogy átgondoljam a dolgokat. Igyekszem jobban figyelni az érzéseimre, és nem siettetni a folyamatot. Ha a sors úgy hozza, hogy együtt kell lennünk, talán az idő múlásával kialakulhat az a mélyebb kapcsolat, amire vágyom. Ha viszont nem így alakul, lehet, hogy el kell fogadnom, hogy bennem valami megváltozott.
Csak azt nem tudom, hogy ez valami félelmetes dolog, vagy csupán egy új, felfedező út az önismeretem világában.
