A forradalom mindig egy ellen-forradalommal indít – nem léteznek jobb- vagy baloldali mártírok, csupán mártírok léteznek.
Magyar Péter nem a szónoki tehetségének köszönheti a győzelmét az október 23-i rendezvényeken, hanem annak, hogy sikerült egy élő, mozgósító kapcsolatot létesítenie 1956 örökségével. Ez a kapcsolat a múlt és a jelen társadalmi elégedetlenségeit összekapcsoló, nemzeti egységet formáló rendszertagadásban öltött testet. Ha nem lenne félreérthető, akár ellenforradalmi jelenségként is említhető.
Papp Réka Kinga meglepően nyíltan kifejtette véleményét az ATV Tükör című műsorának október 23-i adásában. A csütörtöki estékre szánt talkshow az ünnep alkalmából élő közvetítést adott, fő témája pedig a Fidesz és a Tisza aznapi menet- és beszédversenyének elemzése volt, amely során a létszám, a szónoki teljesítmény és a tartalom kerültek fókuszba. A karizmatikus és sokoldalú médiaszemélyiség, aki továbbra is távolságot tart Orbán Viktor politikai irányvonalától, nyíltan bírálta Magyar Péter monológját, amit hosszúnak és szerkesztetlennek ítélt. A legnagyobb felháborodását azonban az 1956-os események "óvodás értelmezése" váltotta ki, amelyet túlzott mitizálásnak tartott.
Nekem is feltűnik, hogy amikor Magyar Péter azt állítja, hogy "a világtörténelem talán legtisztább forradalma" zajlott le, azonnal eszembe jutnak azok a szörnyű képek, amikor a lámpavasra akasztott kommunisták sorsa beteljesült, és a brutalitás, ami azokat a pillanatokat övezte. A "legtisztább forradalom" kifejezés hallatán szinte pánikroham kerülget, annyira felkavaró ez a mítoszgyártás. Úgy érzem, hogy ez a megközelítés ártalmas, hiszen torzítja a történelmi emlékezetet, és elhomályosítja a valóságot. Nem Magyar Péter az egyedüli felelős ezért, hiszen az emlékezetpolitika általában is így működik. Orbán Viktor is hajlamos arra, hogy a magyar nép történelmét úgy tüntesse fel, mintha mindig is csak adtunk volna, sosem vettünk el. Ezek a frázisok, amiknek nincs valódi tartalmuk, teljesen üresek, és azt hiszem, hogy mint felelős újságíróknak és elemzőknek fontos feladatunk felhívni a figyelmet ezekre a problémákra.
Összedobbanás helyett
Teljesen megértem Papp Réka Kinga érzéseit. Az aznap nem volt éppen ünnepélyes, felemelő esemény. Ismét át kellett élnünk a megosztottság fájdalmát, a gyűlölet szikráinak felvillanását, és a nyomasztó kampánylégkört. Miközben az ünnepélyesség és a felszabadultság nyoma is eltűnt, a politikai szónokok lihegve, üvöltve, dübörögve hirdették a nagy nemzeti egységet. Egy fontos történelmi eseményt mártottak bele a mértéktelen nemzeti öndicséret és önsajnálat fullasztó mocsarába. Fújják a hazafias trombitát, ám alig mondanak valami lényegeset 1956-ról, csupán a "ruszkikhazás" szabadságharcról beszélnek, amelyet civilek vívtak, nem pedig hadsereg. Nem mondanak többet, mert félnek.
Az ünnep körüli érzések és értékelések továbbra is rendkívül sokszínűek, még ha a nemzeti jelentőségét tekintve a közmegegyezés jórészt pozitív is.
Magyar Péter önkéntelenül is jól tapintott rá erre beszédében: "Az elmúlt két évtizedben október 23-a mostoha ünnep volt, mert hazánk vezetői szemlesütve, kizárólag saját híveik előtt próbáltak hamis párhuzamokat vonni. Hogy tudott volna őszintén beszélni a forradalomról az, aki családilag ellenforradalomként élte meg 1956-ot. És hogy lenne őszinte az ünnepi beszéde annak, aki 1989-ben forradalmi szavakkal parádézott, miközben mára kiderült, hogy az első rendszerrel, az előző rendszerrel kizárólag az volt a baja, hogy azt nem ő irányította." Ha eltekintünk attól, hogy konkrét politikai ellenfelekre történik célzás, ezek a mondatok rávilágítanak az ünnep politikai kisajátítására, a vele kapcsolatos őszintétlenségekre,
Nem áll szándékomban új helyet keresni 1956 októberének emlékezetpolitikájában. Csupán úgy érzem, hogy a mai napig nem sikerült olyan hiteles narratívát kialakítani, amely a jövő számára is kapaszkodót nyújtva összehozza a magyar szíveket. Kérdéses számomra, miért lenne szükséges az 1989-es rendszerváltás fölé helyezni ezt az eseményt, hiszen az a rendszerváltás nemcsak hogy felszabadította a társadalmat a megbélyegzettség alól, hanem számos régóta dédelgetett törekvésünket is valóra váltotta, ráadásul egy teljesen békés forradalmi folyamat keretein belül zajlott. Talán a vér és a hősiesség patinája az, ami azt sugallja, hogy ez a két héten át tartó, de végül elbukott megmozdulás legyen a magyar szabadságszeretet és bátorság legfényesebb szimbóluma. Azonban mindez csak úgy teremthető meg, ha kiragadjuk a történelmi összefüggésekből, és élettelen mitológiát építünk köré. Ha figyelmen kívül hagyjuk az ország múlt századi bűneit – itt elsősorban nem is a holokausztra, hanem a fasizmussal szembeni ellenállás hiányára utalok –, és elhisszük, hogy ez a forradalmi próbálkozás mindent felülír, mondván, hogy miatta omlott össze a szovjet blokk, vagy ahogy Orbán fogalmazott idén, ez vezetett '68-hoz, a lengyel Szolidaritáshoz, a rendszerváltáshoz, avagy hogy itt dőlt el a hidegháború, mi mutattunk utat a világnak… Ez pedig máris lehetőséget ad arra, hogy önsajnálatra váltva kimondhassuk: mi mutattunk utat a világnak, amely cserbenhagyott minket, elárult a forradalom idején, és nem vállalt fel érte katonai konfliktust a Szovjetunióval.
Az ilyen típusú mitizálásnak van egy további komoly következménye: a hazai baloldal teljes marginalizálása és stigmatizálása. Vagy ha úgy tetszik, a baloldali eszmék elnyomása.
Fokozatosan súlytalanítva kommunisták, párttagok szerepvállalását a forradalomban, a munkástanácsok irányadó jelentőségét, a nemzeti tanácsok demokratizmusát. Mindent, ami baloldali alternatívát képviselt a (poszt)sztálinista, diktatórikus hatalomgyakorlással szemben. Mindent, ami nem illik a mai liberális vagy illiberális, nacionalista polgári demokrácia narratívájába. Ez nem egyszerűen a nemzeti egység valóságosságát kérdőjelezi meg. Elfordítja a figyelmet 1956 lényegéről, társadalmi aspektusáról, a sokszínű törekvésről egy olyan demokrácia irányába, amely a gazdasági és szociális szférára is kiterjed.
Lázadás, forradalmi szellem, a megszokott keretek ledöntése. A felkelés nem csupán egy cselekvés, hanem egy belső tűz, amely arra ösztönöz, hogy megszólaljunk, és kiálljunk az igazságért. Az elnyomás ellen emelt hangok összefonódnak, és egy új jövő reményét hordozzák magukban. Az elszántság és a bátorság szikrája gyújtja meg a változás vágyát, és az emberek együtt lépnek a szabadság felé vezető úton.
Ha az 1956-os kánonban végre előtérbe kerülne, milyen társadalmi-politikai csoportok milyen elképzelésekkel vetették magukat a küzdelembe, könnyebben találhatná meg mindenki, mivel azonosuljon. Egyszersmind egyszerűbb lenne rátalálni a közös pontokra, amelyek valódi nemzeti egységet jeleznek. Világossá kéne tenni az nemzeti emlékezet szintjén, hogy ez a demokratikus szellemű lázadás a résztvevők sokszínűsége miatt nem rendelkezett igazán kiérlelt, politikailag világosan artikulált céllal, rendszeralternatívával. Nem volt rá ideje. Néhány nap alatt vérbe fojtották. Nem tudott 1848-as szintre izmosodni. Ami valóra vált benne, jómagam leginkább ellen-forradalomnak nevezném. Remélve, hogy világos a kötőjel jelentésmegkülönböztető szerepe. Az ellenforradalom egy forradalmi változásnak akar véget vetni. Az egykori kommunista hatalom (és nem általában a kommunisták) a szovjet típusú rendszert forradalminak tartotta, ezért érezte a megdöntésére irányuló kísérletet ellenforradalminak. Mai szemmel a szovjet beavatkozás és a restauráció volt ellenforradalmi.
Az ellenforradalom fogalma más jelentést hordoz. Főként azt hangsúlyozza, hogy a lázadás lényegében a meglévő rendszer ellen irányul. A legfontosabb üzenete és motivációja: Elegünk van ebből, nem fogjuk tovább eltűrni!
A baloldalon ennek, a jobboldalon annak, a centrumban amazért, a civil szférában pedig emezért küzdenek. Még mindig nem világos, mivel lehetne mindezt helyettesíteni. Különböző törekvések vonulnak egymás mellett, a lázadás tüze által összekapcsolódva. Ám ezen az ellenforradalmi szinten a folyamat elakad. Ennek általában az az oka, hogy a hatalom erőszakkal akadályozza meg a továbblépést.
Nem azért emelem ki ezt az ellen-forradalmi aspektust, hogy átformáljam 1956 történeti megítélését. Anélkül, hogy csökkenteném a jelentőségét, akár lázadásnak vagy felkelésnek is nevezhetnénk, azonban a múltban történt megbélyegzések következtében kialakult egy konszenzus, amely a forradalom elnevezését részesíti előnyben. Ennek a címkének a megérdemelt helye van, és vétek lenne értelmetlen vitába bocsátkozni erről. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a forradalom lényeges, talán meghatározó vonása az alkalmi, kötőjeles "ellen-" előtag használatával is kifejezhető. Ez a gondolat részben a Tisza Párt október 23-i rendezvényén és Magyar Péter beszédén alapul.
Százezres tömeg áramlott a Nemzeti Menet során, ami világosan mutatta, hogy a Fidesz propagandagépezete, noha igyekezett minden erejével hatni, nem tudta elérni célját. Orbán Viktor meggyőző beszédei és a kormánypárt nyári sikereiről szóló állítások egyaránt elhalványultak a Tisza táborának és szimpatizánsainak eltökéltsége mellett.
Ezek az emberek – akik ma már bátran képviselik a lakosság jelentős részét – valódi változást követelnek. Nem akarnak többé az aktuális rendszer keretei között élni. Határozott döntésük megszületett: ellenállnak. Nem érdekli őket, hogy Magyar Péter hosszú és önismétlésekkel teli beszédet tart, amely helyenként körülményesnek tűnik. Az a vágy fűti őket, hogy együtt legyenek, és közösen érezzék a közösség erejét. Nem ünnepélyes demonstrációra érkeztek, és nem keresnek üres, látványos előadásokat vagy rutinszerű szónoklatokat. Politikai elköteleződésüket, elszántságukat és összetartozásukat kívánták kifejezni, és olyan vezető szavait hallgatni, akiben megvan a képesség, hogy ezt a közös célt képviselje és erősítse.
A nemzeti örökség kincseit őrző hagyaték, amely a múltunkat formálja, és a jövőnk alapját képezi. E szellemi és kulturális értékek megőrzése és továbbadása minden generáció felelőssége. Az épített örökségtől kezdve a hagyományos mesterségekig, minden egyes darabja hozzájárul identitásunk kialakításához és közösségünk megerősítéséhez. E gazdag örökség ápolása nem csupán kötelesség, hanem egyben lehetőség is, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljünk saját történelmünkkel és kultúránkkal. A nemzeti örökség tehát nem csupán a múlt relikviáit jelenti, hanem élő, lélegző része a mindennapjainknak, amely folyamatosan formálja életünket és értékrendünket.
Kétségtelen, hogy Magyar Péter is csaknem az ürességig harsogta itt-ott a nemzeti büszkeséget, átengedte magát a történelem legnagyobb és legtisztább forradalma képzetének, és facsarta az önsajnálat lózungkönnyeit is. Ám ennél fontosabb, hogy talált hitelesen aktualizálható pontokat 1956 örökségében. Mindenekelőtt a nemzeti egység patentjét tudta megtölteni mozgósító tartalommal. Míg Orbán Viktor beszédekben nagy tettekre képes csodanemzetünk igaz magyarok (kormányhívek) és megtévesztettek arctalan masszájából állt össze, ellenzéki kihívója a megosztottság ellen foglalt állást, érzékeltette a társadalom tarkaságát, és egyben összetartozásának legfontosabb pontjait. Amit 1956 példájából vezetett le, felélesztve a forradalom nemzeti jellegének népfrontos értelmezését: "...akik itt vagyunk, mi mind 1956 örökösei vagyunk, ahogy akkor októberben is összefogott kisgazdától a szociáldemokratáig sok százezer, vagy éppen millió magyar, ugyanez történik most is velünk.
Példát mutatunk együtt. Nekünk nincsenek jobb- vagy baloldali mártírjaink. Csak mártírjaink vannak.
Maléter Pál, Tóth Ilona, Mansfeld Péter, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Brusznyai Árpád, Angyal István, Pálinkás-Pallavicini Antal, Szeles Erika, Rajki Márton – mindannyian olyan magyarok, akik a hazáért és a szabadságért hozták meg a legnagyobb áldozatot. E névsor nem csupán egy lista, hanem szimbóluma annak az elhivatottságnak, amely a demokratikus értékek iránti elköteleződésben nyilvánul meg. Jelenlegi helyzetünkben ez a hiteles üzenet fogalmazódik meg: Elég volt!
Mindez azt jelzi, hogy a Tisza hatására nagyra duzzadt, kormányváltásra képes politikai erővé vált, népfrontos magyar ellenzéki tábor - kisebb pártjaival együtt - ellen-forradalmi hangulatban, állapotban van. Ez elég lehet a rendszer kibillentéséhez, a jelenlegi hatalmi struktúrák megroppantásához. De nem szabad itt megállni. Mert most nem kell. Van idő. El lehet jutni a szociális ígéreteken túl egy rendszerszintű alternatíva kiérleléséig. De kitartó hit és részvétel kell hozzá. Meg persze fogadókészség.
